Mindenki csak Egyetemvárosnak hívta a sorompókkal körbezárt óvárosi kerületet. A XX. század hajnalán épült, jobbára a szecessziós iskolaépületekből áradó légkör maga volt a történelem és a tudás lehelete. Egy város a városban. Egy önálló létforma, amely felett az iskolaigazgatók, docensek, dékánok és kollégiumi felügyelők uralkodtak.
Itt minden karnak, tagozatnak vagy nagyobb szakkörnek megvolt a maga törzshelye, ahová az iskolán kívül összegyűlhettek. Bárok, kávézók, közösségi termek és sportpályák. Volt diák, aki úgy járta végig a féléveit, hogy egyszer se lépte át azokat a sorompókat.
Egy ilyen zárt rendszer tökéletesen megfelelt azoknak, aki el akartak rejtőzni bizonyos szemek elől.
Közéjük tartozott Franklin Lucas is, aki tíz kezén se tudta volna megszámolni, hány ilyen szem elől lenne jó eltűnnie.
Még maga az igazgató se tudta, mikor érkezett Egyetemvárosba. Egyszer csak már ott volt, mint egy régi tartozék.
Tökélyre fejlesztett álcája cseppet se volt hétköznapi. Valahol a különc mindentudók és a lezser szívtiprók nemlétező csapatának határán egyensúlyozott a John Lennon szemüvegével és turkálóban vett armani öltönyével. Haja rendezetlenül meredt az ég, de általában inkább a könyvtár mennyezete felé, hisz nappalainak nagy részét ott töltötte a kölcsönző pult mögött. Minden szempontból ártalmatlannak és kissé lököttnek tűnt. Senki rá nem mondta volna, hogy ki is igazából.
A diáklány szívek megdobbantak, ahányszor csak megpillantották, a tanárnők szemérmesen elpirultak, míg a takarítónők nyíltan kacérkodtak vele.
Persze voltak, akik nem tartották túlzottan jóképűnek. Jobbára azok, akik még nem látták soha a Franklin-féle félmosolyt és a mellé járó ravaszul csillogó sötét szempárt, mellyel szinte bárkit le tudott venni a lábáról.
Akiket még ez sem győzött meg, azok túl öregnek tartották. Igaz, miért is epekednének utána, ha egyszer volt választék a könyvtárosok közt is. E választékot történetesen Timnek hívták, Timothy Lucasnak.
Egyszerre mindig csak egy Lucas volt jelen a könyvtárban. Ha apja nem
ért rá, ami elég sokszor megesett, Tim állt a helyébe a pult mögé. Üres óráiban olvasgatott,
de leginkább jegyzetelt és rajzolt. Sem az írását, sem az ábráit nem
tudta megfejteni senki, aki leskelődés céljából átpillantott a válla
felett.
Amúgy felettébb nyurga srác volt vicces grimaszokkal és rettenthetetlen memóriával. Ha egy vállalkozó szellemű egyetemista lány azzal kereste meg, hogy mutassa az utat a programozói szakirodalmak vagy épp a sci-fi részleg felé, majd a lány lévén túl alacsony a negyedik polcon lévő vaskos Dűne kötet leemeléséhez, és megkérte őt, hogy segítsen, olyankor a külső szemlélődő könnyűszerrel megfigyelhette Tim fentebb említett mindhárom jellemző tulajdonságát.
A "külső szemlélődő" alatt Zoe White-ot kell érteni. Nem volt, és soha nem is lesz talán a földön még egy olyan lány, akinek a szeme annyiszor csillant volna fel, mint neki, ha meghallotta vagy meglátta Timet. Sokan, akik ismerték Zoet, furcsállták, hogy mért épp egy fiatalabb, ráadásul idétlenkedő srác után jár folyton, akinek még csak ambíciói sincsenek a jövőre nézve. Tim ugyanis az érettségi után mindössze pár hétig pincérkedett, majd még azt is feladta, hogy apjának kisegítsen. Zoe azonban nem törődött ezekkel az emberekkel, sem a jó tanácsaikkal. Rendületlenül üldögélt a könyvtárban és vágyakozva figyelte a fiút, de megszólítani is alig merte.
Volt azonban a könyvtárban még egy szempár, ami rendszeresen egy személyen pihent meg. A csendesen epekedő hősszerelmes lovag szerepében Leopold tetszelgett, s kiválasztottja, Zoe igyekezett még csak rá se hederíteni, holott folyamatosan érezte magán a kitüntetett figyelmet. Mikor végre felé pillantott, akkor is csak irigykedőnek néha már-már gyűlölködőnek tűnt. Persze Leo nem volt se hülye, se vak. Tudta, ezek a pillantások csupán annak szólnak, hogy épp Timmel beszél, Timnek segít vagy csak közelebb ül Timhez, mint a lány. Ilyenkor többször is meginogott a szerelme Zoe iránt, mert képtelen volt felfogni ezt a fajta féltékenykedést, de azért hazafelé minden nap a lányok kollégiumai felé került.
Ha szerencséje volt, láthatta Zoet és legjobb barátnőjét, Charlotte Lee-t, amint a kapuban beszélgetnek. Zoe sose ment be. Egy idő után elköszöntek egymástól, majd a lány elindul a bérházak felé. Ott lakott az édesanyjával kettesben.
Marion matematikát oktatott ugyanazon az egyetemen, ahová a lánya járt, azonban még soha nem látták őket egyszerre egyazon időben és egyazon helyen, Zoe ugyanis valamiféle avatatlanok számára érthetetlen ősgyűlölettel viseltetett anyja iránt, s úgy tűnt, ebbe Marion teljes mértékben beletörődött már.
Mint látható, hatuk életét összekötő vékony szálak tökéletes egyensúlyban álltak, egyik se lépett túl messze vagy túl közel a másikhoz, s ez az egyensúly az egész városra igaz volt.
Senki se sejtette, hogy a vaskos falú épületek árnyékában bújt meg egy sötét és véres múltú szervezet, akik megrendelésre alakította a világot. A szervezet a Forradalmi Klub nevet viselte, s az elnöke nem más volt, mint a... könyvtáros, aki vén róka lévén békességben akarta kivárni a visszavonulásáig hátralévő rövid időt, azonban egy új lány és egy szörnyű veszekedés hamarosan útjára indítja a megállíthatatlant, amely feldúlja az egész Egyetemvárost és a könyvtár békéjét.
SEREGSZEMLE
Ezt a történetet az Egyéves kihívás hívta életre.
Egy őszi napon, mikor elhaladtam nagypapám egyik könyves szekrénye mellett, megakadt a szemem egy címen. Először félreolvastam, valahogy úgy, mint ahogy azt fentebb olvashatjátok, habár igazából az volt odaírva, A minőség forradalma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése