TEKERGŐ: Lélekvasút - Sariel

Sariel végignézett a lábai alatt elterülő aprócska Földön és annak örökké boldog és boldogtalan élőlényein.

Nem akarta leskelődésével megzavarni az újraegyesülő család boldogságát, de nem bírta megállni, hogy csak még egy percig ne figyelje őket. Épp az utolsó pillanatban vette észre a közeledő műholdat. Behunyta a szemeit és eltűnt. A műhold érintetlenül keringett tovább a pályáján, egyik felvételén különös, elmosódó emberalakot rögzítve.

Sariel gyalogszerrel indult vissza a Rendezőbe. Halkan dudorászott az elfeledett vágány mellett lépdelve. Melegséggel töltötte el a szívét az a felbecsülhetetlen értékű jelenet, aminek az imént szemtanúja lehetett, de egyszersmind szomorúvá tették az elválások. Persze tudta, hogy minden így volt elrendelve, nem lehetett volna tovább húzni Nastia és Hugo indulását, de az egész mostani csapatból őket kedvelte a legjobban. Különösen Nastiát. Nem is merte remélni, de végül elég erősnek és kitartónak bizonyult a lány, hogy a másik útra léphessen.

Mikor végre elérte az elhagyatott udvart a Jegypénztár mögött, megállt. Felnézett a Napra. Nem arra ami az emberekre süt le, ez egy másik Nap volt. Tündöklőbb, mint az embereké, de a fénye mégse sértette a szemet. Egyik kollégája, Uriel hozta létre egy örökkévalósággal ez előtt, mert úgy tartotta, még egy léleknek is szüksége van fényre. A Rendező üvegfedelű csarnokát ez a Nap árasztotta el világossággal.

A hatalmas erejű angyal jólesőn nyújtózkodott egyet, hagyta, bőrét hadd melengesse kicsit az energiagömbből áradó hő mielőtt tovább indult volna. Szerette a fényt, a simogató napsugarakat, melyek összekapcsolódnak lelkének tüzével, ami hatással volt a körülötte lévőkre is. Különös kisugárzása békét hozott a feldúlt és elkeseredett lelkek számára. Ezért is volt ő a pokolfajzatok címzetes vezetője.

A bokrok leveleit lágy szellő rezegtette, a sín időnként megcsillant, mikor elhajlott felőle egy-egy ág. Hamarosan ismét betakarja majd a föld, és csak az veheti ismét észre, aki arra érdemes.

Ahogy Sariel kilépett a szűkös sikátorból Nastiáék "biztonsági őrével" találta szembe magát. A két férfi udvariasan köszönt egymásnak.

- Hogy boldogulsz, Azrael? - érdeklődött Sariel.

- Hidd el, nincs kedved feltartani! Ezek a lelkek rettenetesen ragaszkodnak emberi életük morzsáihoz. Most van néhány kifejezetten problémás is, akikért el kell mennem a Földre. Annyira kapaszkodtak, hogy végül sikeresen bennragadtak a testükben, miután...

- Miután az kilehelte a lelkét - segített Sariel vigyorogva.

- Bárcsak úgy lett volna! - sóhajtott fel Azrael. Egy hang elhallgatott a Dühöngőben. Azrael gyorsan kihúzta nevét a listáról és intett, hogy hozzák ki az illetőt. Egy alá beosztott angyal elsietett a Jegypénztárhoz, hogy kikérje a jegyet. - Most, ha megbocsájtsz!

- Persze, jó munkát, menj csak!

Sariel nézte, ahogy nagy küzdelmek árán kivezetik a Dühöngőből azt az egy lelket, aki megbékélt végre a halálával, majd elindult, hogy átverekedve magát a Rendező tömegén átadhassa a sebtiben távozók utolsó üzenetét.

Hildegárd a hír hallatán zokogásban tört ki. Evans átölelte a vállát, hogy megnyugtassa, mire a nő elnevette magát, és akadozó szavakkal adta kedvese tudtára, hogy nem bánatában sír. Boldog volt. Meghatotta, hogy Nastiáék az indulásuk előtt rá gondoltak és arra a haszontalan könyvre.

Helga kifejezéstelen arccal állta végig a jelentet, majd a közösségi helyiségből visszavonult a szobájába. Sariel követte a tekintetével, amíg csak be nem fordult a folyosó végén. Nagyon elveszettnek látta a többiek körében a hallgatag művészt, főleg azóta, hogy Jakab távozott. Még sok idő kell neki, hogy ő is megérezze a hívószót. Sariel már tudta, a lány fog utolsónak maradni a kis csapatból.

Váltott még néhány szót Evans-szal az új beosztásról, ami azonnali hatállyal érvénybe is lép a búcsúzó után, majd elindult a Pokol peronja felé. Míg Rosemaryékre várt, figyelte, hogy dolgozik Peronbiztos. Az angyal a legközelebbi munkatársa és barátja volt Sarielnek. Szabadidejében előszeretettel kereste fel, hogy beszélgethessenek egy keveset.

A műszak nem sokkal később megjelent a lépcső tetején. Chieko kitörő örömmel fogadta a híreket, ellenben Rosemary bosszankodott egy keveset, amiért köszönés nélkül indultak el a fiatalok. Igaz, aztán jót nevetett azon, hogy az üzenete végül is célba ért. Kérdezősködött arról is, hogy hova is mentek Nastiáék, de erről Sariel nem beszélhetett. Mindenkinek magának kell megtalálnia az útját. Rosemary végül beletörődött ebbe. Röviden elköszöntek egymástól, majd a két pokolfajzat elindult, hogy csatlakozhassanak a hagyományos búcsú ünnepséghez.

- A halovány lányka ment el? - lépett mellé érdeklődve Peronbiztos. - Megint ünnepséget fognak tartani? Azért jöttél?

- Igen. Ő és a fia, a melegítőruhás - felelt Sariel, miközben kezet ráztak. - Hogy vagy mostanság?

- Jól, köszönöm. Az elmúlt időben nem volt semmilyen fennakadás. Habár a Glóriák - az ő szájából egész máshogy hangzott ez a szó. Talán mert tudta, mit is jelent. - egyre kimerültebbek. Nemsokára jöhetne az utánpótlás.

- Köszönöm, hogy szóltál. Majd intézkedem - biztosította Sariel, és végignézett a beszállásra várók tömegen. Peronbiztos kis időre átadta a vezetést mag vele beszélgetett, és a segítőire bízta a rend fenntartását, valamint a jegyek kezelését. - Eleget dolgoztak már ezek a Glóriák is. Ideje, hogy beálljanak az újjászületők sorába. Talán az új életet, amit kapnak, jobban fogják értékelni, és nem dobják el maguktól ismét egykönnyen.

- Sose fogom megérteni őket - csóválta a fejét Peronbiztos.

- Nem is vagy ember.

- Néha már majdnem annak érzem magam. Annyi emberi lélekkel találkozom nap, mint nap. Kívülről fújom már az életüket. Nem mellesleg én tudok a legtöbb nyelven káromkodni, és a legtökéletesebben beszélem a szlenget és az argót. Könnyűszerrel besétálhatnék a legtöbb bűnszervezetbe feltűnés nélkül.

- Látom, szórakoztat a dolog.

- No igen, ha tudnád, az információk mellett milyen ajánlatokat kapok... el se hinnéd, mit el nem hisznek az emberek, hogy megtehetnek.

- Erről azért nekem is van némi fogalmam.

- Nah, most már megyek. Mindjárt itt az idő. Az indítást pedig nem merem rájuk bízni.

- Rendben, menj csak - búcsúzott el Sariel is, majd komótosan elindult a Váró felé.

A szőkeség mindenféle köszönés vagy tiszteletadás nélkül a szemére vetette, hogy késett. Sariel nem kedvelte őt. Kevés olyan valaki létezett, akit ő nem kedvelt, hisz lényének része volt a szeretet, de ezt a Glóriát képtelen volt. Ami azt is jelentette egyúttal, hogy a nő tökéletes a feladatra, amire kiválasztották.

Sugárzott belőle a pokolfajzatok iránti ellenszenv, félrevezetve ezzel azokat, akik hajlottak az álszenteskedésre és az ebből adódó mindenféle jellemtelenségre.

A másik angyal, aki az angyallelkűeket vezette, elmélyülten kaparászta bőrfotelje karfáját, és fel se nézve válaszolgatott a szőkeség rutinkérdéseire.

Sariel hátradőlt a maga székén, és várta, hogy rá kerüljön a sor. Még egy ilyen feladatkörnek is megvan a maga "papírmunkája". Annyi lélek fordul meg a Rendezőben, mindent pontosan le kell adminisztrálni.

A Váróba lépve háta mögött összekulcsolta kezét, s fürkészőn végignézett a tanácstalan társaságon.

A szőkeség belekezdett a mondandójába.

- Üdvözöllek titeket, Glróiák...

Sariel nem is figyelt igazán arra, hogy mit mond. Egész máshol jártak a gondolatai. A Glóriák körül.

Milyen hangzatos név, nem igaz? De mi is van mögötte igazából? Ez egy tucatnév. Egy gúnynév. Annyian vannak, hogy a neveiket külön-külön képtelenség lenne megjegyezni. Ez a kíméletlen valóság.

A Váróban a lelkek egy része öntudatlanul választ. Érzésből, ami érzés még az életükből maradt vissza. Ők egytől-egyig a pokolfajzatokhoz csatlakoznak, mert megvan bennük az a fajta lelkierő, nevezhető akár bátorságnak is, ami ahhoz kell, hogy ellenálljanak az alagút energiáiban megbújó kísértésnek.

Ők azok, akiknek még életükben, a megpróbáltatások idején, nem volt semmilyen támaszuk, nem volt senki se mellettük. Egyedül voltak a világon, és az őket körülölelő kilátástalanság súlya alatt végül összeroppantak. Nem létezett számukra senki és semmi, amiért élhettek volna, amiért küzdhettek volna. Nem létezett számukra a megváltó holnap a Földön.

No és persze azok a lelkek is köztük jártak, akik egy szörnyű baleset után az ítéletükre vártak. Az ő ügyeikben, kétféle döntés születhetett. Élet vagy jegy a Mennyországba. Addig is valamilyen szinten kellemesen elüthették az idejüket. Szökevényekkel aligha találkozhattak, ellenben sok idejük maradt olvasni és felfedezni az élet szépségeit, amik állandóak, és segítenek megerősíteni lelkükben az élni akarást.

A lelkek másik fele hagyta magát becsapni a külsőségek és saját spekulációik által. Ők voltak azok, akikből később üres tekintetű, elkínzott, vezeklő lelkek lettek, a Glóriák. Nekik lett volna lehetőségük támaszkodni a körülöttük állókra, és ezt ők maguk is tudták, de elutasították a segítséget, s habár az életeik, épp oly egyediek mint a pokolfajzatoké, általában mindegyikőjüké rövid úton visszavezethető volt a fentebbi összefüggésre. Az ő útjuk a vezeklésen át egy bizonytalan új jövő felé vezetett. Némelyek, de nem mindegyikük, kapott egy új esélyt, hogy teljesen elölről kezdhesse az életét. Egy részük visszatérhetett az életbe azzal a jól irányzott érzelemlökettel kísérve, hogy a halálba menekülés nem old meg semmit. Habár nem emlékezhettek pontosan a robotolásra és arra, hogy hányszor kellett végignézniük a villanyvonat indulását a menny felé, de a tudatuk mélyén megmaradt az érzés, hogy ez az út semmivel se könnyebb, sőt gyakran nagyobb szívás, mint az élet.

A szerepcsere, ez az egyszerű csavar a rendszerben Sarielt minden alkalommal ámulatba ejtette, és elismeréssel adózott annak kiötlőjének.

A szőkeség végre befejezte a mondókáját, és felszólította a jelenlévőket, hogy válasszanak. Sariel megkeményítette arcvonásait, hogy semmit se árulhasson el, majd, miután mindenki választott, odalépett új csapatához.

- Üdvözlök mindenkit, én leszek a főnökötök. Szólítsatok csak nyugodtan így.

- Hogyan?

- Főnöknek - felelt Sariel, majd szélesre tárta az ajtót, ezzel megnyitva egy új, még lakatlan szintet, amit a pokolfajzatok nemsokára elfoglalhatnak.- Induljunk! Majd meglátjátok, nem kell semmitől tartanotok még.

SARIEL

Ezennel véget ért a Lélekvasút! Köszönöm, hogy végigolvastad!

TEKERGŐ: Lélekvasút XII.

A test egy hófehér lepedős kórházi ágyon feküdt. Alig látszott, ahogy a mellkasa fel-felemelkedett. A sivár kórteremben csak két ágy volt. Semmi zaj, csupán a hunyorgó lámpák zümmögése. A nővér is halkan, szinte lopakodva lépett be a terembe, majd gyors, szakszerű mozdulatokkal ellenőrizte a bent fekvők életműködéseit.

A lány légzése váratlan elmélyült, majd mind szaporább lett, hogy a nővér is felfigyelt rá, és visszafordult, mielőtt kilépett volna az ajtón. Bizakodva lenézett a csontsovány teremtésre, aki az elmúlt napokban emberfeletti erővel küzdött az életben maradásért.

A rendőrség még épp idejében talált rá az elhagyatott pincében, ahová a nevelőszülei zárták. Az altatókat kitartóan, már hónapok óta gyűjtögette, majd egyszerre bevette mind. A kórházban többször is meghánytatták és órákon át sétáltak vele az ápolók. Majd már csak reménykedni tudtak, hogy a törékeny gyermek túléli a súlyos megpróbáltatásokat.

A lány szemhéja megrebbent, majd halk, fátyolos hangon felnyögött. A nővér eleresztette a kezét, amit eddig szorongatott, és elrohant az orvosért.

Mikor visszaértek, a lány már nyitott szemekkel feküdt. Ismét emlékezett mindenre. A teste megfeszült, ahogy a lélek visszaszállt belé, és a régi és az új információk összeütköztek az elméjében. Zihált és remegett, szemei fennakadtak, a nővérke ijedten felsikoltott, majd átrohant az ágy túloldalára, hogy segítsen az orvosnak lefogni őt. A lány érthetetlen nyelven felkiáltott, kezét előre nyújtotta, mintha valamit megpróbálna megfogni, majd ernyedten hullott vissza az ágyra. A nővér egész addig nem eresztette el a lábait, míg a légzése ismét normálissá nem vált.

A hirtelen rám zúduló múlt terhét először elviselhetetlennek éreztem, de miután magamhoz tértem az első sokk okozta rohamból, egy gondolat, egy ígéret mégis képes volt elhomályosítani a szörnyű földi emlékeket. Távolinak, időtlenül távolinak éreztem korábbi életem, csupán a testemben pulzáló fájdalom emlékeztetett rá kíméletlenül, de most már ott volt számomra Hugo. Hugo, akit Főnök, azaz Uriel azzal bízott meg, hogy vigyázzon rám. Csak meg kell várnom, míg rám talál. Mellettem lesz, támogat és átölel, ha kell, mint ott... a szobámban. A szobám... a szobám a pincében. Nem! Az én igazi otthonom a Rendező volt, nem a pince, és nem is az árvaház.

- Örülök, hogy felébredt - egy fehér köpenyes, szemüveges férfi állt az ágyam mellett. Ágyban feküdtem. A valóság lassanként kezdett tudatosulni bennem. Egy kórházi ágyon fekszem, és mellettem egy orvos áll. Hogy kerülhettem ide?

- Jó napot! - feleltem. Meglepett, hogy hangom milyen rekedt volt és alig hangosabb a cipőnyikorgásnál a frissen vaxolt padlón.

- Most már minden rendben lesz.

- Tudom... - nyögtem elhaló hangon.

- Az a legfontosabb, hogy pihenjen, és próbáljon meg ébren maradni.

Fáradt voltam, így nem ellenkeztem a nővérrel, mikor egy sötét gőzölgő folyadékkal teli pohárból megitatott.

- Keserű, de segít ébren maradni.

Később meglátogatott egy rendőrtiszt, és hosszan elbeszélgetett velem. Alig figyeltem rá. Vártam Hugot.

Még sok napot töltöttem a kórházban, majd átkerültem egy rehabilitációs intézetbe. Hiába jártam már végig lélekként az utat, emberek közt emberként is meg kellett mutatnom, hogy túlélő vagyok. Egész idő alatt, mindvégig azt lestem, nem látom-e meg valahol Hugot. Civil látogatóm azonban egy sem érkezett. Egyedül Sveta nővér jött el időnként meglátogatni és olyankor magával hozta a fiát is, Sergej, aki kicsit magának való volt.

Négy éven át vártam Hugora szinte teljes tétlenségben. Egy napon, a dátumra már nem emlékszem, de sütött a nap, sokadszorra is átgondoltam mindent. Az első találkozásunktól kezdve az utolsón át egészen a jelenig. Tudtam, ő siet és keres, nem hagyna magamra, és nemcsak az ígéret miatt. Valami biztos hátráltatja, megakadályozza abban, hogy eljuthasson hozzám. Ez már a Föld. Talán itt máshogy mennek a dolgok. Életszerűen, nem olyan tökéletesen, mint a Rendezőben.

Ha találkozunk, és Hugo megtudja, hogy elpazaroltam az időmet, biztos dühös lenne és csalódott. Ha viszont legjobb tudásom szerint élnék, mosolyogva és boldogan fogadhatnám. Büszke lehetne rám.

Másnap igent mondtam egy randevúra Alekszej Szergejevics Grebovnak, aki már hónapok óta próbált udvarolni nekem, és én mindvégig kétségek között tartottam őt. Azt is csak egyetlen okból tettem, hogy eddig nem utasítottam vissza egyenest, mégpedig azért, mert az arca és az, ahogyan beszélt, Hugora emlékeztetett. Ez az érzés az együtt töltött évek alatt sem szűnt meg, ám egy idő után kezdtem úgy gondolni, hogy inkább Hugo hasonlít rá és nem fordítva.

Az életem akkor ért végérvényesen révbe, mikor mikor Aljosha megkérte a kezem.

Soha többet nem fogadtak örökbe, miután kikerültem a kórház felügyelete alól, de Aljosha és a családja tökéletesen kárpótoltak a saját szülők hiányáért.

Legboldogabb pillanatom az volt, mikor megtudtam, hogy gyermekünk fog születni. Akkor ismét felrémlett előttem Hugo emléke, amely az évek során kissé megfakult,  de sose hittem, hogy álom lett volna csupán, és ezt Aljoshának is elmeséltem, aki csak mosolygott az egészen.

A fiamat Hugonak neveztem el. Anyósoméknak nem meséltem el a történetem, nekik azt mondtam Victor Hugo francia író, költő hatására választottam ezt a nevet.  Ők nehezebben emésztették meg, mint Aljosha, habár ő is hangot adott időnként nemtetszésének, de mindig viccelődve, kedvesen tette ezt.

Habár Hugo arról a fiúról kapta a nevét, akire képes voltam éveken át várni, és több mint tíz év elteltével is szeretni, ő és az apja egyaránt fontosak voltak számomra.

Ahogy nőtt, egyre jobban kezdett hasonlítani az apjára. Hallgatag, de rendkívül okos gyerek volt. Szeretett sportolni, akárcsak Aljosha. Reggelente mindig együtt indultak futni. Még azután is, hogy tizenkét évesen rákot diagnosztizáltak nála.

Két évvel később azonban végleg abba kellett hagynia az edzéseket. A kemoterápiától kihullott az a gyönyörű szép fekete haja, és a sok gyógyszertől meg a mozgáshiánytól lassan eltűntek karjáról és hasáról az izmok.

Aztán, néhány héttel az után, hogy betöltötte a tizenhatot bementünk együtt a kórházba. A tizenhetedig születésnapját is bent tudtuk csak megünnepelni.

Sokszor mondta, hogy hagyjam békén meghalni. Nem értette, hogy hogyan tudok bízni minden eredmény ellenére abban, hogy felépül. Csakhogy ő még nem tudta azt, amit én.

A műtétjének időpontját végül december elsejére tűzték ki.

Huszonhat évvel az után, hogy Nastia felébredt abban a kis vidéki kórházban a Rendezőből magával hozott emlékeivel együtt, a dagi, melegítőruhás Hugo lelke is visszaérkezett a Földre, emberi idő szerint alig néhány perces távollét után.

Az orvos egész hasonló volt ahhoz, aki Nastiát is köszöntötte. Fehér köpenyt viselt és mosolygott. A fiú kábán bámult rá, látta ugyan, hogy mozog a szája, de nem értette, mit mondott.

Valahogy így hangzottak azok a szavak:

- Gratulálok, a műtét sikeres volt. Ez maga a csoda!

A nővér is odalépett mellé. Először ellenőrizte a gépeket, csak az után fordult az orvoshoz.

- A családja kint vár. Beengedhetem őket?

- Természetesen - biccentett az orvos. Megérdemlik a boldogságot, gondolta, miközben zsebbe dugott kézzel kioldalgott a szobából. Talán az édesanya emberfeletti bizonyossága, hogy a fia életben marad, talán az is segített. Mintha pontosan tudta volna, hogy mi fog történni. Elképesztő!

Aljosha ujjai egész elfehéredtek, úgy szorítottam őket, de csendben tűrte. A legutolsó pillanatokra elbizonytalanodtam. Különösen, mert az orvosok, mikor megláttak csak összeráncolták a homlokukat és sóhajtottak egyet. Végül megjelent Kátya, a nővér. Mosolygott.

- Jöjjenek velem - csiripelte magas hangján, és mi visszafojtott lélegzettel követtük.

Aljosha előzékenyen kinyitotta előttem az ajtót. Hugo a felpolcolt párnák közt feküdt. Elég volt egy pillantást vessek rá, hogy tudjam, minden valóság volt, ami a Rendezőben történt, és már Hugo is emlékszik rá.

- Szia, anya - köszöntött, és fáradtan elmosolyodott.

A REHABILITÁCIÓ VÉGE

TEKERGŐ: Lélekvasút XI.

- Megtaláltátok, igaz? - kérdezte Főnök. Hangja teljesen nyugodt volt. Ahogy előlépett a sötétből egyből felugrott testem rezgésszáma és a fülemben duruzsolt, hogy szinte alig hallottam, mit mondott. Ruganyos léptekkel közeledett felénk. Egész megjelenésében volt valami mélységes nyugalom, mondhatnám, elégedettség, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a jelen esetben minek köszönhető. Lebuktunk. Elkaptak. Végre terítékre kerül egyből két pokolfajzat is. Örüljünk. Végük. Egyre vadabb rémképzetek tolultak a fejembe, de valahogy egyiket sem éreztem racionális következménynek. Főnök sohasem éreztette velünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a Glóriák. Sőt, barátként kezelt minket. A támogatónk volt, a megmentőm. Mi lehet az? Mi történik?

Kétségbeesetten összefontam magam előtt a karom, hogy ne babráljak addig se a ruhám végével, és talán kevésbé látszik az is, hogy mennyire remegek.

Minden lépéssel, amivel közelebb ért hozzánk Főnök, egyre jobban kezdtek összekuszálódni a gondolataim. Kétségek gyötörtek. Vajon tényleg ismerem? Hisz én olyan rosszul szoktam megítélni az embereket. Rosszul gondoltam volna? Mi lesz velünk? Mit fog tenni? A kérdésektől, amikre nem tudtam választ, csak megfájdult a fejem, és görcsbe ugrott a gyomrom. Mellettem Hugo csöndesen, kutató tekintettel nézte a közeledőt.

Főnök alig két méterre állt meg tőlünk, testével eltakarta szemünk elől a sikátor egyetlen bejáratát. De mégis hova szökhetnénk innen? Megpróbáltam kiűzni a zavaros gondolatokat a fejemből. Több-kevesebb sikerrel.

- Mit találtunk? - kérdezte Hugo  egész halkan.

- Túl korán jöttem volna? - kérdezett vissza Főnök meglepetten. Sehogy se tudtam összekapcsolni a reakcióját a helyzettel, de még Hugo kérdésével sem. Főnök körülnézett az udvaron, és hirtelen úgy tűnt, mintha elfogta volna az idegesség. Hosszan megdörzsölte a homlokát, hogy kimasszírozza belőle a ráncokat. - Na, de most már mindegy...

Talán... talán úgy akarta intézni, hogy ne találjon itt minket? Ha valóban ezt tervezte, akkor nagyobb a kihágás, mint azt feltételeztem. Bár nem is igazán feltételeztem semmit. Nem mertem belegondolni. Vagy mégis? Megtettem? Minden olyan homályossá kezdett válni attól kezdve, hogy Hugo elárulta, mire készül.

Nastia, embereld már meg magad! Nemcsak nem szabad kimutatnod a zavarodottságod és a félelmed, hanem... ne félj! Ne félj! Ne reszkess! Szedd össze magad.

Legszívesebben pofon vágtam volna saját magam. Olvastam több helyen, hogy az milyen jól észhez tudja téríteni az embereket. Kezdjük ott, hogy nem szabadott volna beleegyeznem ennyi kétely mellett ebbe a tervbe. Valahogy le kellett volna beszélnem Hugot vagy szólni a többieknek, és közösen meggyőztük volna arról, hogy kerülje el messze a Dühöngőt.

Minden lehetetlenül gyorsan történt. Eddig mindenre annyi időnk volt, most meg... még egy gondütés se hangzott el, mióta leadtuk a műszakot. Mi lesz Hildegárd könyvével és mi lesz velünk?

Hugo látszólag maga is épp olyan nyugodt volt, mint Főnök. Vagy inkább belenyugodott a dologba. Nem tudtam eldönteni. Csak azt tudtam, nem hagyhatom cserben. Nem hátrálhatok ki most. Kivert a jeges hidegség és éreztem, hogy bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak a könnyeim. Ilyen voltam. Ilyen gyenge. De ennek most vége! Ki fogok tartani.

- Hugo - szólalt meg végül Főnök ünnepélyes hangon az igen hosszúra nyúlt hatásszünete után. -, tudom, mi hozott téged ide. Elérkezett az indulásod ideje, az utat már meg is találtátok.

Meglepettségem nem is lehetett volna ennél nagyobb. Miféle idő? Miféle út? Lenéztem Hugora, ő is kővé dermedten ült.

- A sín?

- Pontosan - kiáltott Főnök, mint valami kérdezz-felelek műsor házigazdája, aki fellélegzik a helyes felelet hallatán. Egyáltalán nem tetszett a viselkedése. Megrémített.

- És hova vezet tulajdonképp? - puhatolózott tovább Hugo felcsillanó szemekkel. Miért akarod tudni?

- Mint láthatod, nem használjuk túl gyakran. Jó, a bokrok csak egy kis körítés, de próbáltuk természetesebbé tenni. Tudod, minden vágány utal arra, ahová vezet - végig Hugohoz beszélt, mintha én valami felesleg lennék, nem is léteznék. Talán zavart volna más esetben, de így legalább volt időm, hogy elkezdjem megemészteni a hallottakat.

- A Földre... a Földre? Ez az út visszavezet a Földre? Hogy lehetséges ez?

- Egyszerűen. Hugo, neked még sok évet le kell húznod a Földön, mielőtt megkapnád a jegyedet - tárta szét a karját Főnök.

- Innen vissza is lehet jutni? - tört ki belőlem élesen az első kérdés.

- Élet... halál közt, igaz? - kérdezte lassan Hugo. Megint ő volt aki hamarabb kikövetkeztette a megoldást. Hát persze, ha Maryt az orvosok meg tudták volna menteni, ő is visszajutott volna a Földre.

- Hugo, emlékszel már valamire?

- Nem. Még semmire.

- De most el kell indulnia? - fordultam vissza Főnökhöz, aki mosolyogva bólintott. Azt hittem menten kifakadok, hogy miért ilyen hirtelen, és miért Hugo, de különös módon boldogság és nyugalom öntött el. Szóval Hugonak sikerült. Visszatérhet a Földre.

- Ez csodálatos, nem igaz? - fordultam a fiúhoz.

- De én nem akarlak itt hagyni - felelte borúsan. - Én nem ezt akartam.

- Válaszokat akartál és megkaptad azokat - szúrta közbe Főnök.

- Mi másra vágytál? Ez a... ez a legjobb dolog, ami történhet itt velünk, és veled meg fog történni. Visszajutsz.

- Én nem hittem, hogy ilyen végleges lesz. Azt hitte... azt gondoltam, talán papírok lesznek itt, valami, amit elolvashatok, aztán átgondolhatom.

- Hugo, ezen nincs mit gondolkodni!

- De van! - kiáltott fel szenvedélyesen. - Nagyon is van!

Kérdőn Főnökre néztem, hátha szólni akar. Figyelmeztetni Hugot, hogy ne makacskodjon vagy meggyőzni vagy bármi. Mégis úgy állt ott, mint akit cseppet sem zavarna a fejlemények. Ha esetleg rám nézne és látná, mit akarok, de nem. Végül feladtam és visszafordultam Hugohoz.

- Akkor mond.

- Ez nem ilyen egyszerű. Nekem át kell gondolnom.

- Hugo, nyugodj meg! - alig akartam elhinni, hogy ezt épp én fogom mondani épp neki. - Biztos nem olyan bonyolult. Emlékszel, Mary is milyen hirtelen távozott, de azt is megoldottuk, úgy, hogy átbeszéltük.

Reméltem, nem kezdi el boncolgatni a "megoldottuk" részt. Nem igazán akartam felidézni azokat a visszhangokat. Vajon Helgát is kísértették Jakab távozása után? És Hildét is fogják, ha Evans előbb távozik?

- Csak olyan váratlanul ért. Ha lennének már emlékeim, talán könnyebb lenne, de még úgy érzem, visszafordulhatnék, csak nem tudom, hogy.

- Miért akarnál visszafordulni?

Sokáig nem felelt. Egyszerűen megnémult. Leszegte a fejét és nem volt hajlandó se rám, se Főnökre nézni. Vártam, amíg csak el nem fogyott a türelmem.

- És velem mi lesz? - fordultam Főnökhöz. Ha Hugo nem akar beszélni, nem kell neki.

- Hát épp ez az! - kiáltott. Hugo nem szokott kiabálni. - Hogy védjelek meg, ha el kell mennem? Mi lesz veled nélkülem? És mi lesz velem? Biztos... magányos lennék.

- Ami azt illeti, ezen tudok segíteni - szólalt meg végre Főnök. Nem is értem, miért várt ennyit, miért kellett ennyi ideig vergődnünk itt.

- Hogyan? - kérdeztük szinte egyszerre.

- Nastia, eredetileg csak később kellett volna indulnod, de igaz az, ahogy sokan gondolják, ezek nem megmásíthatatlan elrendeltetések, hanem tanácsok, egy irány - habár ismét komolyra vette a hangnemet, szája szélén mosoly bujkált. - A te felelősséged lesz, Hugo. Vigyázz rá, védd meg, és légy mellette... és szeresd őt egész életeden át, úgy ahogy most is.

- I-igenis - nyögte ki Hugo döbbent arccal.

Én szóhoz se jutottam. Hát mennyi meglepetést kell még kiállnunk a közeljövőben. Már azon kívül, hogy visszakapjuk az emlékeinket.

- Ezek szerint találkozni fogunk? A Földön.

- Igen - Intett a fejével, hogy részéről ez a rész le van zárva. Kérdezni akartam még, de torkomon akadtak a szavak. Egyértelmű parancs volt a tekintetében. Ne akarj többet tudni, ezt sugallta. Kicsit elcsüggedtem, de azért hamar sikerült összeszednem magam. A lényeget kell magam előtt lássam. A lényeg az, hogy találkozni fogunk, és ha ezt Főnök ígérte, akkor biztos úgy lesz.

- Akkor... mindketten visszatérünk az életünkbe, amit magunk mögött hagytunk... ideiglenesen, és csak várnunk kell, és találkozni fogunk - foglaltam össze, ami az imént elhangzott, mert látszott, újonnan kinevezett védelmezőmet úgy lesokkolta a hír, és még mindig képtelen volt megszólalni.

- Lényegében igen, de sose feledjétek, az itt töltött időt és azt, hogy mi mindent tanultatok. Ez el fog kísérni egész hátralévő életetekben. Induljatok hát! - Főnök színpadiasan a gazos út felé intett.

- De... de mi még nem indulhatunk - léptem felé hirtelen elszántsággal.Az egy dolog, hogy Hugo nem akart hirtelen indulni, az meg, hogy hirtelen mindkettőnknek itt kell hagynia a Rendezőt, egy egészen más dolog.

- Miért is nem? - kérdezte Főnök, és ekkor valóban meglepettnek tűnt.

- Mert a többiek... nem tűnhetünk el csak úgy, és még Rose megkért, szóljak Hildegárdnak a könyvről - feleltem lesütött szemekkel. Úgy éreztem, az egész csak kifogásként hangzott, pedig én tényleg nem akartam csak úgy eltűnni innen.

- Nyugodj meg, Nastia, ezeket én majd mind elintézem. A titok birtokában többé nem térhettek vissza a Rendezőbe.

Jakab és Mary is kapott időt arra, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Ők elmondhatták, kik voltak. Mi miért nem? Miért nem mondhatjuk el nekik személyesen ezt a hírt? Azt, hogy van remény.

- A titok? A vágány? - Hugo végre kezdett magához térni a sokk után. Kezemet a vállára tettem, hogy érezze még itt vagyok mellette.

- Pontosan - bólintott Főnök ismét elégedett mosollyal.

-  Akkor... menjünk - súgta Hugo. Felállt és egy hosszú pillantást vetett a félig földdel betemetett sínekre, majd rám nézett.

- Rendben, rendben. Igen, menjünk - Most mit mondhatnék? Nem felejtettem el semmit? Akartam mg valamit mondani? Persze, hogy akartam. Helgának, de már nem mondhatom el. Főnökre se bízhatom. Ez is olyan végzetes dolog, mint Marynél. Elhagyjuk a Rendezőt, és egy életen át nem térünk ide vissza.  - Viszlát. Akkor viszlát, Főnök. Még találkozunk? Biztos találkozunk, igaz? Meg foglak ismerni? Úgy értem, köszönök mindent - zavartan elhallgattam. Megint csak össze-vissza beszélek. Egész másképp képzeltem a búcsúzást. Nem ilyen rohanvást, hanem... békésen. Úgy képzeltem, mint egy megbékélést. - Köszönöm, hogy olyan sokszor megmentettél, és segítettél, és...

- Emlékezni fogok rátok, és ti is emlékezhettek majd rám - felelte titokzatoskodón Főnök.

- Utoljára még... még... köszönöm! - odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem. Csak egy utolsó érintés, hogy megtaláljam a békémet, hogy el tudjam fogadni ezt a hirtelen távozást.  - Főnök, mi az igazi neved? Hogy úgy emlékezhessek rád - merészen letegeztem, mint a diákok a tanárokat a ballagás után.

- Sariel - gyengéden viszonozta az ölelést. - Egy darabon talán elkísérhetlek titeket.

Odalépett a sínhez és csizmájával megkocogtatta a vasat. Az ágak szétváltak, és a szél egyszeriben lefújta róla a földet és a rozsdát is.

- Zaphkiel, ne fáradj, elkísérem őket én - szólt egy számunkra láthatatlan valakihez.

- Rendben - hangzott az éteri felelet, majd két kék színű jegy jelent meg Sariel előtt.

- Ez a tiétek. Igazából csak formaság - nyújtotta felénk a jegyeket Sariel.

Ahogy megérintettem hirtelen láthatóvá vált számomra a megálló és a Föld felé induló magányos szerelvény is. Vajon egész idő alatt ott állt, csak mi nem láthattuk még?

Sariel elindult, mi gyors léptekkel követtük. A szerelvény ajtajához érve megállt, s ahogy Peronbiztos is szokta, kezelte a jegyeket, majd visszaadta őket. - Beszállás!  Az út egy helyen ketté fog ágazni. Addig kísérhetlek titeket. Onnantól mindkettőtöknek egyedül kell tovább mennetek.

Bólintottunk. Hugo megszorította az izgalomtól reszkető kezemet, és felszálltunk.

FORDULATOK

TEKERGŐ: Lélekvasút X.

- Meddig vagy képes még azt a falat bámulni?

- Neeem tuuudooom - érkezett kis idő múlva a válasz Hugo felől. - Olyan ismerős az egész. Hogy bámulom a falat, mintha világ életemben mást se csináltam volna.

- Talán, mert mióta itt vagyunk ez a kedvenc elfoglaltságod? - kérdeztem vissza, miközben épp egy képes magazint lapozgattam elnyúlva az ágyamon.

- Nem, kicsit máshogy. Nem volt ilyen fehér, de annyira ismerős. Veled is volt már ilyen, nem?

- Lehet - becsuktam a havilapot, és elgondolkozva én is az üres fal felé fordultam. - Ugye tudod, hogy ezt csak neked hagytam üresen? Csak ide nem pakoltam posztereket.

- Igen. Ez a törzshelyem, köszi - Hugo hálásan elmosolyodott, olyan volt, akár egy duci kiskutya. - De tényleg. Annyira ismerős.

- Ne rágódj ezen. Amíg meg nem kapod a jegyed úgyse fognak visszatérni az emlékeid.

- Gondolod? Ez a rendszer?

- Mary és Jakab esete a bizonyíték, és ezzel a téma lezárva.

- Ezt biztosan nem állíthatod. Lehet, véletlen, hogy mindketten a mennybe jutottak. Nem lehet mindenki hős.

- Lassan indulnunk kell - zártam le a beszélgetést egy laza vállrándítással.

- Bizony, rohan az idő - jegyezte meg ironikusan Hugo. A gongszók nélkül nem is lehetett volna érzékelni az idő múlását.

- Persze-persze, de előbb segíts megfordítani a matracot.

Hugo állt bal oldalra, én jobbra, és hangos számolással levezényeltem a matracfordítást. Időnként muszáj volt, mert Hugo alatt annyira besüppedt egy idő után, hogy képtelenség volt rajta rendesen pihenni.

- Mentek is?

A hang felé kaptam a fejem, az ajtóban Helga ácsorgott. Kissé elveszettnek tűnt.

Valahogy még nem sikerült megszoknia vagy felfognia - nem tudom melyik szó a pontosabb -, hogy bármikor bejöhet hozzám, beszélgethet velünk, és nem kell a sarokban kuksolnia egész idő alatt. Ráadásul azóta, hogy Jakab elment, még inkább visszahúzódóbb lett. Kezdtem megérteni, Jakab miért érezte, hogy vigyáznia kell rá. Helga olyan volt, akár a megmentésre váró nemes hölgyek. 

Habár én vagyok a haloványka és Helga a szótlan, őt sokkal később fedeztük fel magunknak. Rémes kifejezés, de itt tudom, hogy ez a megfelelő. Ott volt, de mégse. Szellemszerűbb volt a többi léleknél, és most védelmező nélkül maradt.

- Igen, épp indulni készültünk - mosolyogtam rá, és gyorsan valami témán kezdtem törni a fejem, nehogy elillanjon. - Milyen... milyen mostanában... hogy telik az időd? Látod, mi itt csak olvasgatunk.

- Rajzolok - suttogta alig hallható hangon. - Portrékat.

- Valóban? Elképesztő... Remek... Biztos nagyon szépek... - hebegtem. Egyszerre voltam meglepett és tanácstalan. Elárult magáról valamit, de én annyira nem értek a rajzokhoz meg hasonlókhoz. - Majd megnézhetjük őket?

- Még nincsenek készek - lehajtotta a fejét, így alig halhattam a válaszát. - Jó utat, vigyázzatok magatokra - azzal elsietett.

- Azt hiszem, megint valami rosszat mondtam - sóhajtottam fel.

- Helga az apróbb jelekből is sokat lát. Ne görcsölj rá annyira, hogy mit mondasz neki. Hidd el, jobb lesz úgy.

- Kösz a biztatást, de mindig csak azt látom, hogy odébb megy, odébb húzódik, eloldalog, és olyan rossz érzés itt bent, hogy nem találom vele a közös hangot.

- És még te mondod nekem, hogy ne agyaljak olyan kérdéseken, amikre úgyse kaphatok választ - nevetett fel a fiú. Akaratlanul is elfintorodtam a szavai igazát hallva.

- Pedig jobb lenne, ha másképp egészítenénk ki egymást.

- Mégis hogyan? - kérdezte kíváncsian Hugo, miután előre engedett az ajtónál.

- Hogy ne mindketten ugyanarra gondoljunk, vagy ugyanúgy csináljunk valamit, hanem épp fordítva - magyaráztam neki.

- Úgy? Én vagyok a nagydarab, te a sovány, én vagyok a kopasz, neked hosszú a hajad...

- Nem külsőségekre gondoltam - löktem oldalba nevetve.

- Én vagyok a hallgatag, te a beszédes.

- Ez nem igaz, mióta megismertük Helgát, azt többé nem mondhatod magadra, hogy hallgatag. Egyébként is, egyre többet beszélsz.

- Mióta nincs Mary kénytelen vagyok időnkét válaszolgatni vagy helyeselni a kérdéseidre.

- Hazug!

Kiérve a forgatagba kis időre be kellett szüntetnünk a beszélgetést, mert a tömeg olyan hangos volt, hogy ha minden második szót értettünk volna egymás szavából, már az is meglepő lett volna.

Peronbiztos felénk intett, mikor meglátott. Mindig vidám arcán most is széles mosoly húzódott egész a füléig.

- Hogy képes ilyen vidám lenni ilyen közel a Pokol leheletéhez?

- Ezen én is eltöprengtem már - felelte Hugo, majd kis ideig a gondolataiba merülve sétált mellettem. Nem akartam zavarni, de azért figyeltem az arcát, nehogy túl mélyre süllyedjen közöttük.

- Arra gondoltam - fogott bele végül nehézkesen. - miután itt végeztünk, ismét elmegyek a Jegypénztárhoz.

Hitetlenkedve meredtem rá.

- Te is tudod jól, hogy az egész Rendezőben csak két helyre nem mehetünk. A Dühöngőhöz és a Jegypénztárhoz, és ezt kereken megmondta a biztonsági őr múltkor - próbáltam észhez téríteni, mert a hangjából kihallatszott, hogy nagyon eltökélt.

- Nastia...

- Bökd ki! Én nem értek a testbeszédhez úgy, mint te. Ha így nézel rám, attól még ugyanúgy őrültségnek tartom, hogy oda akarsz menni az egyetlen tiltás ellenére. Amúgy is... ez nem olyan, mint valami önsanyargatás? - fakadtam ki önmagamat is meglepve.

- Nem! Dehogy! Nastia, én nem a lelkek miatt szeretnék elmenni oda - kiáltott fel tőle szokatlan szenvedélyességgel, de az okot ismét csak elhallgatta.

- Akkor? - kérdeztem élesen, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért kezdett hirtelen így viselkedni. - Ép eszű pokolfajzat, még ha nem is lenne a tiltás, önként sose menne a Dühöngő közelébe. Lelkek százai vannak ott elkülönítve, míg fel nem fogják, hogy meghaltak - világítottam rá egy apró részletre. - Csak kiabálnak és kiabálnak és kiabálnak egyre kétségbeesettebben. Annyira félelmetes volt, mikor közelről hallottam. Sose hagynálak egyedül, persze, veled mennék, ha végképp nem tudnálak lebeszélni, mert tudom, hogy te is féltél. Aj! Szörnyűbb volt, mint Mary visszhangjai. De miért? Miért akarsz visszamenni? - alig fogtam fel, hogy mit mondok, csak dőltek belőlem a szavak. Hugo egyik lábáról a másikra állva toporgott.

- Nyugodj meg Nastia - csitított. Felhangzott a műszak kezdete utáni első gong jelzés. Ez valamelyest megtörte a kifakadásom lendületét.

- Sajnálom,  csak egyre többen mennek el, és az emlékeik... én... én... nem merek erre gondolni,hogy én is megtudom... ez... én... nagyon-nagyon akarom, de félek is tőle. Azt mondták, nekünk emlékek nélkül könnyebb... de ez magányos... - légzésem felgyorsult és szaggatottá vált, ahogy képtelen voltam visszatartani a sírást. - Nem véletlen mondták, hogy ne menjünk a Jegypénztárhoz. Ott mindenkinek van emléke... és a Dühöngő... olyan szörnyű. Arra emlékeztet, hogy fogytán az időnk.

- Gyere, gyere - Hugo megfogta a kezem, és lassan maga után kezdett húzni, miközben egyenletes, monoton hangon nyugtatgatott tovább. Észre se vettem, mikor álltunk meg. A szellemköd is merős szörcsögése és fuldoklása felhangzott a távolban. - Sajnálom. Sajnálom, hogy felhoztam. Ne sírj! Fújd ki magad! Ígérem, nem hozom fel többször. Jó? Belégzés, kilégzés, nyugodj meg!

- Ha... ha így beszélsz, még elnevetem magam, és most nagyon nem akarok nevetni. Úgy csak rosszabb lenne.

- Miért? - kérdezte meglepetten.

- Mert beszorul a levegő, és akkor itt fáj... mert ha szipogok és nevetek, akkor könnyen... tudod... ez olyan berögzülés. Mintha lenne rekeszizmom vagy mi - a szellemköd elrobogott mellettünk. Még épp időben elértük a menedéket, hörgése azonban elnyomta a szavaimat. Nem is baj. Úgyse tudtam volna semmi értelmeset kinyögni.

Hugo széttárta a karjait, és átölelt. Mint egy hatalmas plüssmackó, és én beletöröltem a könnyeimet az okkersárga melegítőpulcsijába. Nekidőlt a falnak, és lágyan elkezdett játszani a hajammal.

Olyan váratlanul bensőséges volt ez a mozdulat, hogy egész testemben megdermedtem. Csak úgy átölelt. Bár visszagondolva már korábban is átölelt, mikor nagyon felzaklattam magam. Hugo is mindig csak megvéd. Igazságtalanság. Olyan tehetetlennek éreztem magam, végül hagytam, had nyugtasson meg az  egyenletes, kiegyensúlyozott kisugárzása.

- Most már jobb? - kérdezte kis idő múlva ezzel kizökkentve merengésemből.

- Igen. Jól vagyok. Kösz - zavartan elhúzódtam tőle.

- Még egyszer sajnálom... jobban át kellett volna gondolnom az egészet.

- Attól még elmész, igaz? Annyira azért ismerlek már, hogy ezt lássam.

Hugo némán elnézett mellettem, de azért bólintott.

- Én csak... nagyon féltelek. Nem tudom, milyen büntetést kap, aki átlépi a határt. Félek, hogy talán... nem láthatlak többé és hiába... hiába Hildegárd és Evans vagy Főnök. Te vagy akinek önző módon azt kívántam, bár ne kapnád meg a jegyet, míg én itt vagyok - suttogtam szipogva. Ezt korábban még magamnak se mertem igazán bevallani, de a kezdeti közömbös ücsörgések után szép lassan igazán megkedveltem ezt a fiút. Még ha nem is olyan, mint Főnök vagy Evans, de mindig mellettem volt.

Zavarban volt. Nagyon látszott rajta. Fejét lehajtotta, nem nézett a szemembe, azonban az arcán a sápadt fény ellenére is jól láthatóak voltak a vörös foltok. Nem nézett rám, így nem is láthatta, hogy a sírástól és a vallomásoktól mennyire megkönnyebbült a lelkem.

Ki kell tartanunk egymás mellett, nincs más mód. Tudtam ezt, és eleget akartam tenni ennek a kijelentésemnek.

- Most akarsz menni? - kérdeztem egész szelíden.

- Minél hamarabb...

- Én... elkísérlek.

Hugo mélyen a szemembe nézett. Ő érti ezt a nyelvet. Talán én is megtanulom majd egyszer.

- Köszönöm.

- Csak... menjünk... Várj! Itt egy korhadt léc. Mondom a számát. Nálad a papír? KZ7380.

Több szó lent, az alagútban nem esett a közös utunkról. Fel kellett készítenem magam rá.

Megvártuk az utánunk következő csapatot a peron szélén. Rosemary vidám, katonás üdvözlésre emelte kezét, és megkért minket, hogy visszafele szóljunk Hildegárdnak, hogy a könyvet, amit keresett, otthagyta a közösségi helyiség asztalán. Még be is jelölte, hogy hol van az a rész, ami úgy érdekelte.

- Nem kell elismételned, megjegyeztem - biztosítottam róla, mert láttam, hogy átsuhan az arcán a kétely, azaz összehúzta a szemöldökét és elfintorodott.

- Biztos? Köszönöm - azzal sarkon fordult, és Chieko után sietett, aki már a lépcsőnél várakozott.

- Előbb szóljunk Hildegárdnak? - kérdezte Hugo, mintegy utolsó esélyként számomra a visszavonulásra, de elszántan megráztam a fejem.

- Menjünk. Csak semmi feltűnés.

Elnyomtam a rossz érzéseket, és követtem Hugot a tömegen át.

- Én nem vagyok halott! - Az első, szinte artikulálatlan kiáltások hallatán összerezzentem. Egy biztonsági őr forma férfi, aki eddig elmélyülten jegyzetelt valamit, felénk fordult.

- Látja, ezért jobb is maguknak - biccentett a Dühöngő felé, ami alig pár lépésnyire állt a Jegypénztártól. A hang itteni különleges terjedésének köszönhetően ott mégse lehetett hallani már semmit. - És most... megkérem önöket, hogy lépjenek pár lépést hátra. Látják itt van egy sárga vonal a földön. Ha ezen még egyszer átlépnek, akkor... - nem fejezte be. Elkapta rólunk a tekintetét, ismét a mappájába mélyedt, és gyorsan kipipált valamit. Valakit sikerült meggyőzni hirtelen bekövetkezett haláláról.

- Sok a munka, mi? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni az őrrel.

- Igen. Jobb lenne, ha veletek nem is kellene foglalkoznom, hanem az aktáimra koncentrálhatnék - felelte fel se pillantva. Letegezett minket. Mintha már nem is venne lélekszámba.

- Gyere, menjünk - szorította meg a kezem Hugo, és lassan maga után húzott látszólag beadva a derekát a figyelmeztetésnek. - A Dühöngő és a Jegypénztár épületét egy sikátor választja el - súgta aztán, ahogy kiértünk a másik "hallósugarából". - Talán van hátsó bejárat.

- Még tovább megyünk? - kérdeztem suttogva, közben idegesen körbepillantottam, hátha kiszúrok valakit, aki minket bámul.

- Csak érzem, hogy van ott valami. Mint a fal. Az is ilyen.

- Miről beszélsz?

- Az üres fal... - kezdte a magyarázatot, majd hirtelen megtorpant és felém fordult. - Én azt hiszem, itt fogom megtalálni a válaszokat - közölte eltökélt hangon. Egyáltalán nem remegett, habár a lelkek ordítása még kicsit sem halkult, de mintha meg se hallotta volna őket. Én úgy próbáltam elrejteni a reszketésem, hogy a lelkemet alkotó részecskéket nagyobb kilengésekre biztattam gondolatban. Így kissé elmosódott a testem körvonala. E mögött már könnyebben el tudtam rejteni a félelmem.

- Még mindig nem értem.

- A válaszokat, az emlékeimet. Itt kell lenniük. Biztos akarok lenni benne...

- Hugo, ez nagyon veszélyes! - kirántottam a kezem a szorításából. - Én nem gondoltam volna, hogy... hogy mindenáron. Én azt reméltem, hogy könnyebb lesz, de... várj... csak egy pillanatot várj! Összeszedem magam. Megpróbálom - nem akartam cserben hagyni, de a kétségek és a szörnyű hangok kezdtek felőrölni belülről.

- Mióta Kin úrral találkoztunk, nekem nincs egy nyugodt pillanatom - vallotta be elkeseredetten Hugo. - Az óta kínoz az emléktelenség. Előtte nem... előtte úgy gondoltam, emlékekkel sokkal nehezebb lenne, hogy szabadabbak vagyunk... egy újrakezdés, csak mi, a lelkünk, de most már...

- Én sajnálom, nem is tudtam. Nem mondtad, én meg nem vettem észre, csak hagytam... hagytalak... Sajnálom, hogy így magadra hagytalak. - Hugo szavai csak még jobban összezavartak. Nem vettem észre, hogy mi történik vele. Mintha minden csak ámítás lett volna. Hogy nem változott semmi. Jakab és Mary elmentek, mi maradtunk, és ennyi. Ezt akartam elhitetni magammal, hogy semmi fontos nem változott, hogy mi magunk nem változtunk. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy semmi nem történt, de nem sikerült. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak engem foglalkoztat, hogy csak én gondolok egyre többet ilyesmikre. Úgy éreztem, ez gyengeség. El akartam temetni. Hugo még mélyebbre temethette. Talán mások is.

- Nem a te hibád. Nem... nem tehettél erről. Én nem akartam, hogy megtudd, nem akartam, hogy beszélni kelljen róla, mert azt hittem elmúlik... - egyre kisebbnek és elveszettebbnek tűnt az okkersárga pulcsijában. Számított rám. Ő is félt, legalább annyira mint én, de próbálta nem kimutatni. Erőt kell vennem magamon, döntöttem el.

- Menjünk! Nézzük meg azokat a válaszokat - megfogtam Hugo bal kezét, és így indultunk tovább. Megfeszített állkapoccsal sétáltunk el a Dühöngő mellett. Fülünket hiába is fogtuk volna be, a kiáltások nem halkultak volna el.

Egész messze eljutottunk, senki se figyelt fel ránk, de végül a választóvonal ismét az utunkba került.

Némán egymásra néztünk, majd szinte egyszerre futásnak eredtünk. Átléptünk a vonal felett, és rohantunk tovább egyenesen a szűk sikátor felé, ami nagyon hasonlított arra, mint ami a Várót kötötte össze a nagycsarnokkal. Az a folyosó úgy el volt rejtve, hogy a lélek, akinek nem volt dolga arrafelé, fel se fedezte.

A félhomályos sikátorból olyan hirtelen értünk ki a fényre, hogy szürke és fehér foltocskák kezdtek ugrálni a szemem előtt. Pislogtam néhányat, hogy gyorsabban kitisztuljon a látásom.

Egy látszólag üres udvaron álltunk. Egy felől a Jegypénztár hátsó fala, jobbra-balra kerítés, előttünk öt-hat méterre dús cserjés fogta körül placcot.- Nincs hátsó ajtó - nyögött fel a futástól még kissé zihálva Hugo.

- Nem, az nem lehet. Megnézem, nincs-e mégis valamiféle rejtekajtó.

Növények, égbolt! Még soha nem láttam őket élőben.

- Addig én megnézem a bokrokat.

- Rendben. Siessünk, nem lesz több esélyünk. Az nem lehet, hogy a semmibe vezet ez az út - motyogtam magam elé.

A fallal párhuzamosan haladva lassan elindultam, hátha a megfelelő ponthoz érve előtűnik egy ajtó. A vörös téglák azonban mind egy formának tűntek. Köztük fehér töltelék, mint egy egymásrapakolt szendvicsfal. A tövében egy-egy fűcsomó megpróbált megkapaszkodni, valami futónövény is elindult már, hogy lassanként benője. Minden érintetlennek és elhagyatottnak tűnt.

- Gyorsan, Nastia, nézd! - kiáltott fel váratlanul Hugo.

- Ne olyan hangosan - pisszegtem rá. - Mit találtál?

- Síneket...

Hitetlenkedve siettem oda hozzá. Félrehúzott egy ágat, és valóban két rozsdás, félig földdel és levelekkel betemetett sín és néhány alig felismerhető, elkorhadt léc feküdt ott.

- Ez lenne a válasz?

- Valószínűleg nem... - sóhajtott letörten, és leült a földre.

- Mit művelsz?

- Ránk találtak. Most már mindegy.

A sikátor bejárata felé kaptam a fejem. Nem is hallottam a léptek hangját, pedig határozottan állt ott valaki.

- Megtaláltátok, igaz? - kérdezte a sötét alak, mielőtt kilépett volna az udvarra.

 AZ ELHAGYATOTT VÁGÁNY

TEKERGŐ: Lélekvasút IX.

A fekete-fehér képről egy hórihorgas orrú férfi nézett vissza rám. Árnyék vetődött az arcára, de erőteljes vonásait még így is könnyen ki tudtam venni. Jobbján egy fiatal kínai lány állt széles vigyorral az arcán, két ujjával Victory jelet formálva. Mellette két hétévesforma kínai fiúcska értetlen arccal, de az is lehet, hogy rövid hajú lányok voltak, mindenesetre az egyik az orrát túrta épp. A férfi bal oldalán az öreg kínai állt, igaz, vagy húsz évvel fiatalabban, ám összehúzott szemöldökéről könnyen rá lehetett ismerni.

A lélek ráncos arcán csillogó könnyek gördültek végig, kezeit reszketőn összekulcsolta és motyogott valamit.

- Én... én... nekem mindenféleképp meg kell találnom őt.

- Mindenféleképp megtalálja, de ahhoz velünk kell jönnie. Egy léleknek veszélyes itt lent. Vissza kell mennünk a peronra. - Igyekeztem közömbös arcot vágni. Nem kell tudnia, mennyire felizgatott a kép látványa. Közben ő féltő óvatossággal visszacsúsztatta a zsebébe. Ahogy elrendezte a mellényét, kivillant egy pillanatra a csillogó aranyjegyének csücske.

- Visszamenni? Miért? Én a Pokol felé tartok - ellenkezett tovább. Habár mindketten gyerekek voltunk, és egyikünk se nőtt túl magasra, a kínai mégis alacsonyabb volt nálunk, de az is biztos, hogy ez őt nem zavarta.

- Lehet, de akit keres, az nincs a Pokolban - rázta meg a fejét Hugo fontoskodón, majd intett, hogy induljunk, ám a lélek még mindig nem mozdult. Makacskodását kissé elnyomta a gong mély, zengő hangja.

- Az nem lehet. Én ismertem őt. Nem akarok visszamenni. Higgyék el, addig nem nyugodhatok békében, míg meg nem találom - egyre határozottabban szólt, és ahogy összehúzta sűrű szemöldökét, rendkívül mérgesnek is tűnt, épp mint a képen.

Magamra erőltetett nyugalmam egy szempillantás alatt eltűnt. Épp elég zavaros volt az elmúlt időszak számomra, és mikor úgy tűnt, végre kilábaltam belőle, megjelent ez a lélek, és mindent felborított ismét. Nem volt erőszakos, legalábbis nem tűnt annak, de mégis, mi van, ha ránk támad, és nem tudjuk megállítani? A legfontosabb pedig, hogy milyen kapcsolatban állt a Jakabbal.

- Ha nem... jön azonnal velünk kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni - hangom végig remegett, így teljesen hatástalanná vált a mondat, de azért felemeltem a kezem, és felvettem a tanult alapállást.

A kis kínai elhallgatott és kétkedve meredt rám, majd megadón sarkon fordult, és lassú léptekkel elindult. Meglepett, hogy ilyen könnyen feladta. Hugo mindkettőnk nevében nagyot sóhajtott.

- Kin úr, sietnünk kell. El kell érnünk a legközelebbi menedéket, mielőtt a pokoljárat ide érne.

A kínai hátralesett, de csak némán bólintott. Csöndesen haladtunk előre. Minden idegszálammal az öreg hátára összpontosítottam. Hogy a fenébe sikerült lejutnia ide? Igaz, hogy elég nagy a kavarodás mindig, mert sokan nem akarnak beszállni a szellemködbe, de arra ott vannak Peronbiztos segítői. Ha bent áll a járat, akkor a füst is elég sűrű. Talán mégis volt esélye elrejtőzni Peronbiztos elől, majd lejött ide. Akkor is fura szerzet.

Már félúton járhattunk, mikor váratlanul megállt és hátrafordult.

- Mi történt?

- Nekem el kell jutnom a Pokolba - suttogta. Szemei elszántan villogtak, majd egy rekedtes csatakiáltással nekirugaszkodott, és teljes erőből Hugónak rontott. Fellökte, majd rohanni kezdett visszafele.

- Állítsd meg! - kiáltotta Hugo, majd felnyögött, mikor a sárga fonál megfeszült és megrántotta a karját.

- Vágd el, gyerünk, csomózd ki! - sürgettem, miközben magam is a csomóval kezdtem babrálni. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, és minden más őrjáraton az is lett volna. Kellett nekem legutóbb is megijednem?

Nagy nehezen, de végül sikerült kiszabadulnom.

- Várj meg a menedékben! - kiáltottam, azzal futásnak eredtem.

Követtem a menekülő lélek fényét egyre közelebb és közelebb érve hozzá. Előttem az öreg lihegése, hátam mögött a szellemköd mind hangosabb hörgései töltötték be a teret.

- Most már fusson tovább! - ordítottam rá elkeseredetten, amiért ilyen helyzetbe hozott. Karon ragadtam, és szinte bevonszoltam a menedékbe.

A szellemköd pöfékelve nyargalt el mellettünk. Figyeltem az öreg arcát, ahogy felfogja mi is történik körülötte.

- Jakab nincs a Pokolban - próbáltam nyomatékosítani a tényt, hogy mihamarabb ki kell jutnunk, és ez legfőképp az ő érdeke. - Kérem, Kin úr, ne próbáljon meg még egyszer megszökni.

Hozzá akartam tenni azt is, hogy felesleges lihegnie, mivel már nem él, és a légzés az csak egy egyszerű berögződés, de végül mégse tettem. Úgy éreztem, az már tényleg túl sok új információ lenne.

Kin úr lehajtott fejjel, megadón elindult előttem. Nem szólt egy szót se, és ez eléggé zavaró volt. Nem elég, hogy egyedül maradtam egy idegennel, még csönd is volt. Nyomasztó. Olyan, amitől az ember pillanatról-pillanatra jobban kezd idegeskedni.

- Mesélne nekem arról, miért is akarja megtalálni? - kérdeztem végül.

- Nem-nem, ezt csak neki mondhatom - rázta meg a fejét Kin úr. - Veszélyes dolog.

- Én a barátja vagyok, illetve csak a munkatársa, de már jó ideje ismerem - próbáltam ismét szóra bírni. Kin úr megtorpant. Felkészültem arra, ha esetleg ismét fogócskázni támadna kedve, de végül egész másfajta rohamot indított ellenem, mint legutóbb. Kérdéseivel árasztott el.

- Valóban ismeri? Nem csak úgy mondta? Tényleg? Hogy van? Dolgozik? Mit? Milyen? Hogy néz ki most? - Kin úr egyszerre volt izgatott és bizonytalan, mintha nem tudna dönteni, valóban hinni mer-e nekem.

- Igen ismerem. Egyszerre... nagyjából egyszerre kerültünk ide, a Rendezőbe, pontosabban a Váróban találkoztam vele... - kezdtem bele a mesélésbe. Nem igazán gondolkodtam el azon, vajon ezeket elmondhatom-e egy léleknek, csak örültem, hogy beszélhetek, nincs csönd, és Kin úr rám figyel, nem pedig valami őrült menekülést tervez. Vagyis inkább csak ezt reméltem, miközben mindenféléről fecsegtem neki.

- Minden rendben - biccentettem Hugo felé, mikor elértünk a menedékhez, ahol várakozott.

- Utánad akartam indulni, amint elhúzott a szellemköd - kezdte. Legnagyobb meglepetésünkre Kin úr letorkolta belé fojtva a mondat második felét azzal, hogy milyen férfihoz nem méltóan viselkedett, hogy miért a lányra hagyta a munkát. Hugo hosszan nézte a töpörödött lelket, de végül nem szállt vitába vele.

A lépcsőkhöz közeledve megláttam egy alakot, aki érdeklődve figyelt minket. Először azt hittem, Főnök az, de közelebb érve már láttam, hogy csak Peronbiztos az.Fekete, fekete, időnként megtévesztő.

- ... szóltam neki, hogy mi történt - motyogta Hugo, és nem is akarta elrejteni sértődöttségét, amiért majd' szó szerint legyávázták.

- Jöjjön, Kin úr! Örvendek, Peronbiztos vagyok. Én felelek a beszállásért. Ha jól tudom önnek nem ide szól a jegye - rázott kezet roppant diplomatikusan a lélekkel. - Megtudhatnánk, mi vitte arra, hogy a Menny helyett a Poklot válassza? Megértheti, érdekel, hisz nem mindennapos.

A könnyed stílus nem igen nyerte el Kin úr tetszését és bizalmát. Elfintorodott, majd közölte, hogy keres egy férfit, és mindenáron beszélnie kell vele, addig nem hajlandó innen, a pályaudvarról továbbutazni, és csak beköszönni akart a Pokolba.

- Szóljak Jakabnak? - érdeklődtem.

- Igen, azt hiszem az lesz a legjobb. Ártani úgyse árthat senkinek, de azért mond meg a kollégának, hogy ki keresi, tudod, a biztonság kedvéért.

Gyorsat bólintottam, majd elsiettem a Váró felé. Végre elszabadultam a kis kínai mellől. Rettentő kínosnak éreztem a helyzetet. Találkozunk egy renegáttal, és bénázunk. Igen, ez az, nem lehet rajta szépíteni, bénázás, mert még az indítékait se tudtuk kihúzni belőle, ráadásul egy hajszálon múlott a lelkünk, ráadásul majdnem elvesztettem a fejem is. Hugo volt a nagy reményem, ő olyan okosakat szokott mindig mondani. Azonnal feltűnhet a partnerének, hogy Hugo mennyire értelmes, és így sokkal könnyebben kezd vele komoly dolgokról beszélgetni, míg én csak fecsegek. Most azonban Kin úr megtalálta a gyenge pontját, és lefegyverezte azzal, hogy gyávának nevezte. Sajnáltam Hugot, mert nem szolgált rá erre.

Jakabot nem találtam a közösségi helyiségben, így tovább mentem a szobák felé. Halkan kopogtam az ajtaján, amire egy kelletlen "Gyere be!" volt a válasz.

- Egy lélek keres. Úgy tűnik ismer téged. Még egy fényképet is mutatott rólad, de elég régit - hadartam egy szuszra. A férfi egész teste megfeszült, úgy figyelt. Összecsukta a könyvét, felállt, a széke támlájáról felemelte zakóját és lezserül a vállára terítette. Míg kiért, gyorsan körbepillantottam a szobájában. Még soha nem láttam. A falak csupaszak voltak. Az ágyon, a magányos széken és az íróasztalon kívül nem is volt más bútor bent.

- Mesélj róla! - kérte, és én elmondtam mindent, amit eddig megtudtam.

- A Pokolban keresett? - kiáltott fel meglepetten. - Milyen ember lehettem, ha ennek a Kinnek kétsége sem volt a felől, hogy a Pokolba kerültem? Ezek szerint mégiscsak jól választottam a váróban - hamar visszatért cinikus modorához és lehiggadt.

Amint meglátta Jakabot, Kin úr futásnak eredt. Ijedten hátraugrottam, Jakab meglepettségében mozdulatlanná dermedt. A kis kínai széttárta karjait, és szorosan átölelte a pokolfajzatot.

- Tudtam, úgy kell meghalnom, hogy nem köszönhetem meg neked mindazt, amit a családomért tettél, de mikor idekerültem, és kaptam még egy esélyt... - szavai zokogásba fulladtak.

- Mégis... mégis meghaltatok? Nem sikerült? - kérdezte megindult hangon Jakab.

- Nem, sikerült! Nem találtak ránk - kiáltott a kis emberke.- Liu és a többiek, én is, mind el tudtunk menekülni hála neked. Minden... minden évben viszünk virágot a sírodhoz, és... és képzeld... képzeld dédpapa lettem... voltam... Hoffmannékat egy héttel az után elkapták, lekapcsolták az egész bandát. Mit mondjak még? Mire vagy kíváncsi? - kérdezte szinte repesve a boldogságtól Kin úr.

Kikerültem őket, és Hugo mellé sunnyogtam. Nem akartam zavarni őket.

- Jakab valami rendőr lehetett - súgta Hugo.

- Hogy?

- Szerintem összeáll a kép.

- Akkor miért a Pokolban kereste Kin úr?

- Talán korrupt volt.

- De hisz megmentette őket.

Erre már nem volt több ellenérve Hugonak, de nem is tudta volna elmondani, mert Kin úr hozzánk fordult.

- Köszönöm, köszönöm, hogy segítettetek nekem. Nem nyugodhattam volna békében, ha nem találom meg a megmentőmet - hálálkodott. - Megmentett, az egész családomat megmentette, feláldozta magát miattunk, nehogy ránk találjanak.

- Most már emlékszel mindenre? - kérdeztem Jakabot.

- Igen, emlékszem - zavartan a hajába túrt - Mindig is tudtam, hogy én nem lehetek az az egy, aki élet-halál közt lebeg, most már a teljes történetet tudom. Benne voltam az amerikai-orosz maffiában. Testőrködtem, a fejeseket védtem egy Hoffman nevű fickó mellett. Aztán lefokoztak behajtónak. Ott épp az ellenkezőjét kellett tennem, mint korábban.  Ha nem fizettek... de nem ment. Láttam a nyomort, amiben élnek a családok és az kikészített.

- De ő nagyon kedves ember volt. Megpróbált kimenekíteni minket és még sokakat - vágott közbe Kin úr.

- Aztán lebuktam a főnököm előtt. Figyeltetett, de észrevettem. Tudtam, rajtam keresztül akarja megtalálni a családokat, és azt is tudtam, ha elkap, márpedig én nem menekülhettem, és elkezd vallatni, biztos megtörök.

- Félelmetes ember. Olyan sötét a tekintete mint az űrnek.

- Így hát golyót röpítettem a fejembe, mikor beszorítottak az üzembe - fejezte be Jakab. - Akkor azt láttam egyetlen megoldásnak.

Vallomása kurta volt és nem sok érzelmet mutatott ki. Már ismét fekete élére vasalt nadrágban és hozzá illő zakójában állt előttünk. Hátrafésült olajos hajával és átható tekintetével úgy festett, mint egy igazi profi.

- És most... most te is elmész? - kérdeztem remegő hangon.

- Igen. Azt hiszem - felelte. - Emlékeim birtokában már nem tudnék tovább itt dolgozni.

- Van nekem egy felesleges jegyem. Elfogadod? - kérdezte ekkor Kin úr mintegy mellékesen, és átnyújtott egy csillogó aranyozott jegyet, rajta a felirat: MENNY. Döbbenten meredtünk rá. Felesleges jegy?

- Mégis hogyan? Hogy? Miért? Lehet ezt egyáltalán? - Jakab komoly kimértsége egy pillanat alatt darabjaira hullott.

- Lehet bizony - felelte biztatón Peronbiztos. - Az a jegy a tiéd, csak eddig rejtőzködött. Illetve a megfelelő időpontra várt.

- Az nem lehet! Hisz rossz úton jártam egész életemben. Gengszter voltam.

- És jobbá tetted hetvennégy ember életét, akiknek ma már gyermekei, unokái és dédunokái vannak. Feláldoztad értük az életed - zárta le Peronbiztos egy intéssel. Láthatóan nem akart több ellenkezést hallani. Elbúcsúzott tőlünk, majd visszasietett a helyére.

- Mi azt hiszem visszamegyünk a járatba. Nem lóghatjuk el folyton a műszakot - képtelen voltam kimondani a búcsúzó szavakat. Jakab biccentett felénk, majd odaszólt Kin úrnak, hogy várja meg, és sietős léptekkel elindult a Váró felé.

- Egy jó tanács fiam - fordult Hugo felé a kínai, mielőtt mi is indulhattunk volna. - Légy határozottabb, különben mindenki beléd fog kötni, és ne hordj fényes nappal melegítőruhát. Sok magadfajta gyereket láttam életem során, akiket a kinézetük miatt csúfoltak és gyötörtek. Ne hagyd magad!

- Hugo, gyere, menjünk - húztam el a dermedt fiút Kin úr mellől. - Önnek meg jó utat!

Nem sikerült megkedvelnem a kis kínait. Lehet, hogy jó ember volt életében, de röpke egy gondnyi időben több felfordulást okozott, mint amennyi összesen történt itt eddig. Bárcsak megéreztem volna, hogy jobb, ha magára hagyjuk Jakabbal, de úgy kell nekem, ha nem bírok a kíváncsiságommal!

- Szerinted igaza volt? - kérdezte Hugo, amint leértünk.

- Miben? Kinek?

- Kin úrnak. Hogy... szerinted az életemben csúfoltak? Nagyon rosszul esett, mikor azt mondta. Szerinted lehet... lehet, hogy terrorizáltak és emiatt lettem öngyilkos? - kérdezte a fiú, és úgy nézett fel rám, hogy attól egész összefacsarodott a szívem.

- Hugo, fejezd be! - kiáltottam rá. Még soha nem beszélt így magáról. Soha nem mondta ki ennyire nyíltan, hogy öngyilkos lett, és elkeseredettnek se tűnt soha. - Nem tudhatjuk. Ne is gondolkozzunk most itt lent ezen! Inkább... inkább beszéljünk a pillangókról vagy a tehenekről - próbáltam terelni a témát amennyire csak lehetett.

- Jó kis párost alkotunk - jegyezte meg később. - Mikor neked volt szükséged valakire, hogy felrázzon, én ott voltam, és most, hogy nekem kellett valaki, aki észhez térít, te magadra vállaltad ezt a szerepet. Köszönöm. Mégis inkább beszéljünk valami másról, ne állatokról.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amiket értem tettél.

- Igazán nincs mit.

- Akkor... akkor... beszélgessünk...

- ... könyvekről.

- Remek, könyvekről. Belekezdtél már a második kötetbe?

- Nem, még ott tartok, mikor Jason elrejtőzik a hotelben.

ISMERŐS ARC