TEKERGŐ: Az Erdő legendája 1. könyv - 2. fejezet

A Nap az utolsó sugaraival megvilágította az épp felkelő Holdat, mely így vészjósló vörös színt öltött. A babonás emberek isteneikhez imádkozva méregették e különös jelenséget, nem merték álomra hajtani fejüket, nehogy soha többé ne ébredjenek fel. Tüzeik köré telepedtek, s buzgón táplálták a lángokat, hogy ki ne aludhasson, akár az életük szikrája.

Egyesek halkan beszélgettek szomszédaikkal, míg mások bátorságukat fitogtatva beleordítottak az éjszakába. A megfélemlített anyák szorosan magukhoz ölelték gyermekeiket, mielőtt valami sötét és gonosz elragadja őket tőlük. Az öregek mélyen belélegezték a kesernyés füstöt, mely régmúlt idők estéinek emlékét ébresztette fel bennük, s mesélésbe kezdtek hősökről és legendákról.

Gordon ajkai keskeny vonallá préselődtek, ahogy megfeszítette állkapcsát, nehogy hangosan felhördüljön. pedig inkább hálát kellett volna éreznie a kis szarvasszellem iránt, mint haragot, amiért alig pár óra leforgása alatt saját jellemének eddig rejtett szegleteit ismertette meg vele. Eddig nyugodt, békés embernek gondolta magát, ám a gyerek - vétek lenne igazából lánynak nevezni - mióta találkozott vele, már harmadszor ingerelte úgy fel, hogy belesajdult a koponyája dühe elfojtásába. A kis érről sem tudott eddig, ami most a homlokán lüktetett, mintha bármelyik pillanatban elpattanhatna. Aztán elég beszédesnek is tartotta magát, már amennyire helyzetéből adódóan tellett ilyesmi elfoglaltságra. Az Erdőben a legegyszerűbb fadarabokkal is könnyedén el tudott csevegni, ha más nem akadt. A tenyeréből csipegető madarak és mókusok időnként még feleltek is neki, aztán ott volt Cadha is, akivel számtalan meghitt estét töltött el a múlton elmélkedve. Mégis kénytelen volt beismerni magának, ez a megállapítás sem bizonyult igaznak a kis szarvasszellem mellett.

Gyorsan visszanyelte a szitkot, ami már egészen a nyelve hegyére kúszott, majd elvette a gyerektől az üres tálkát, másik kezével megragadta az egyszerű, durvára faragott merőkanalat és odalépett a tűz mellé, hogy ismét merjen a gőzölgő, meleg tejből.

- Köszönöm - krákogta mohón a gyerek, és vadul nyúlt felé. Két korty között beleszagolt a tejbe, mintha valami furcsát érezne, majd megjegyezte, remek íze van. Gordon egy vállrándítással felelt. Mi lehet olyan csodás abban a tejben? Azért maga is belekóstolt. Csak úgy, a lábosból hörpintve néhány kortyot. Cadha teje olyan volt, mint mindig. Tejízű és felettébb zsíros

Letelepedett a tűzhely mellé és ismét szemügyre vette vendégét. A kölyök az összesöpört szalma tetején trónolt keresztbe tett lábakkal és épp leinni készülte az ingét. Az ingét, amit nem kevés noszogatás és pirulás után sikerült csak áthúznia Gordonnak a kis szarvasszellem fején. A kérlelés alatt - mert ösztönösen úgy érezte, jobb, ha nem próbálkozik parancsolgatással -, nagy elhatározásra jutott. Ha a Nornák játékos kedve asszonyt is sodorna elébe, gyerekről hallani sem akar majd. Akaratosak, önfejűek, háládatlanok és tényleg, rengeteget tudnak inni. Egyetlen apró reménysugara a mélyen Gordonban rejlő férfinak, akinek életcélja némi utód létrehozása, hogy ez az akaratos, önfejű és háládatlan szerzet itt előtte nem teljesen ember. Egyáltalán nem ember, de Gordon nem tudott elvonatkoztatni a kölyök kinézetétől.

Öt vékonyka ujj minkét kézfejen, alkar, könyök, felkar, vállak, nyak, arc. Próbált hibát találni, de nem sikerült. Az apró teremtés testén nem volt semmi rendkívüli jel. Rendezetlen vöröses haja eltakarta levágott agancsainak csonkjait. Magas homloka és csillogó gesztenyebarna szemei értelemről tanúskodtak. Tekintetük találkozott és Gordon érezte, arca felforrósodik. Azok a szemek és az a hatalmas kortyoktól pufók arcocska ártatlan bája teljesen elvarázsolták őt. Kérés nélkül töltötte át az utolsó csepp melegített tejet is a tálkába, majd elindult, hogy a maga számára is szerezzen valamit vacsorára.

Friss kecskesajttal és száraz kenyérlepénnyel tért vissza a tűz melegéhez.

- Mit szoktatok enni? - tette fel végül félig teli szájjal az első kérdését a kis szarvasszellemnek, aki meglepetten emelte rá tekintetét. A tejtől kis fehér bajsza nőtt az orra alá. Oldalra billentette a fejét, mintha erősen gondolkodna.

- Magokat, zöldséget, gombákat, gyümölcsöt - sorolta lassan - és néha fakérget. A kérget nem szeretem. Keserű.

Gordon bólintott. Ezek ismeretében nem is olyan különös, hogy nem jött el senki a bográcsozásaira. A szarvasszellemek külsőre annyira emberinek tűntek leszámítva hegyes fülüket és agancsaikat, hogy Gordon fejében meg sem fordult annak a lehetősége, hogy ők is növényevők legyenek, akárcsak a szarvasok.

Azért... igazán megmondhatták volna nekik.

- És hogyan szaporodtok? - bukott ki belőle megállíthatatlanul az újabb kérdés, ami elég rég óta izgatta már a fantáziáját. Hirtelen megjelent előtte, ahogy a szarvasok... gyorsan összeszorította a szemeit.

A gyerek nem felelt azonnal. Gordon óvatosan résnyire nyitotta szemeit és pillái alól nézett rá. Úgy érezte magát, mint valami éretlen kis srác. Az egész arca lángolt.

A gyerek még mindig félrebillent fejjel ült, majd lassan lecsukódtak a szemei.

- F-fáradt vagy? Álmos? - Gordon zavartan dadogott össze-vissza.

Egy ásítás volt a felelet.

- Mi volt ebben? Álompor? - kérdezte összemosódó szavakkal a szarvasszellem kölyök. - Miért akarsz elaltatni? - gyönge hangja meglepően vádlónak hatott.

- Egyszerűen csak kimerültél - felelt Gordon. Megpróbálta kivenni a gyerek kezéből a tálkát. A hirtelen mozdulattól az megijedt, és a tálkát kiejtve kezéből hátra ugrott. Az égetett agyagedény halkan koppant a padlón, majd csöndesen kettérepedt.

- Mit tettél? - kérdezte újból a gyerek.

- Semmit! Egyébként is késő van már - próbálta megnyugtatni őt a férfi. - Jobb lenne, ha lefeküdnél te is. Késő van már... majd reggel... addigra megszáradnak a ruháid...

Néhány percig csupán a tűz ropogása, a kettéhasadt edényből csepegő tej hangja és Gordon lélegzetvételei hallatszottak, végül a gyerek megmozdult.

- Jó. Itt maradok az éjszakára.

- Rendben, akkor.... Hé! Hova mész? - olyan gyorsan fordult a kölyök után, hogy megroppant a nyaka.

- Itt csak ez van. Ha nem biztonságos - felelt álmosan a kölyök, majd végignyúlt a keresztgerendán.- ... és itt nincsenek ágak.

Gordon szólongatta még egy ideig, majd látva, hogy teljesen felesleges a száját jártatni, egy bosszús hümmentéssel pontot tett az egész nap végére.

A kis szarvasszellem bármilyen fáradt is volt, nem tudott egykönnyen elaludni. Szemei le-lecsukódtak, ám szinte azonnal megrohanták elméjét a szörnyű álomképek, s kényszerítenie kellett magát, hogy ismét kinyissa szemeit és a tető gerendáit bámulja.

A férfi szavainak jelentését figyelmen kívül hagyta, ám maguk a szavak, a zaj némileg segítettek elterelni gondolatait. Végül a hang elhallgatott, majd némi motoszkálás után csönd ereszkedett az egész házra.

Fönt kuvik rikoltott. A fény a közelbe csalta őt egy finom rovarlakoma ígéretével.

A kölyök még a hajnal sugarai előtt ébredt. A hasán feküdt, fejét a karján pihentette, tagjai egész elgémberedtek a kényelmetlen fekvőhely miatt. A gerenda túl széles és lapos volt ahhoz, hogy lelógathassa róla a lábait, és egy görcsöt sem talált, aminek nekidőlhetett volna.

A száradt fára telepedett por az orrába szökött, ahogy megmoccant. Nagyot prüszkölt, mire egész porfelleg emelkedett a levegőbe. Kezét gyorsan a szája elé kapta és felült.

A tetőn át beszűrődő lágy holdfényben megcsillantak a porszemek, majd egyéb légmozgás híján elkezdtek lefelé ereszkedni. Máskor ez a halványan megjelenő csillagpor csodálattal töltötte volna el a kölyköt, ám most egyáltalán nem figyelt erre.

Rettentő hiányérzet öntötte el, amint megérezte agancsai hiányát. Az egész feje sokkal könnyebb volt, és nem hallotta azt a kellemes surrogó hangot sem, amit a levegő adott ki, mikor keresztülszállt agancsa ágain. A csönd így még súlyosabban nehezedett rá.

Alatta Gordon még javában szuszogott, érzéketlenül zajosan. Nyárutó lévén az esték még nem voltak túl hidegek, így a férfi mindössze egy köntöst viselt. Épp egyik oldaláról a másikra fordult, mikor a szarvasszellem kölyök leugrott mellé a szalmára. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, míg sikerült megbizonyosodnia arról, a másik nem ébredt fel, majd hangtalanul, kiterített ruhájához osont. Az az esti tűz melege ellenére sem száradt meg teljesen. Gordon felé pillantott, majd karjába kapta a ruhát és - mivel az ajtó zárát nem tudta kezelni - a kürtőn keresztül távozott a házból.

A ház tetejéről egész jól belátta az Erdőt, hamar rájött, merrefelé lehet. Gordon otthona nem messze állt az egyik gyors folyású pataktól, amely a keletre elterülő hegység csúcsai közül indult. A talaj itt már kevésbé volt termékeny, mint a határmenti részeken. Világosabb színű volt, tele apró kavicsokkal. A lombhullató fák közt néhány fenyő is megbújt már, a hegyoldalhoz közeledve pedig teljesen átvették a növényzet fölötti hatalmat.

A kölyök beleszimatolt a levegőbe, de csupán a füst szagát érezte. A korom nemcsak a tenyerét és talpát fogta meg, hanem az inget is, amit még mindig viselt. Ettől felidéződött benne egy régi kép még egész kicsi korából. Tanítói először mutatták meg neki a tüzet. Rettentően félt tőle. Egy pernye a karjára hullott és ő sikítozva húzódott a legközelebbi fa védelmet nyújtó törzse mögé.

Lecsusszant a háztetőről, és egy ügyes bukfenccel földet ért. Némán elbúcsúzott a háztól és megígérte annak gazdájának, nem marad adós semmivel.

Éhes és szomjas volt, így először a patakhoz ment. Lehunyt szemmel nagyokat kortyolt a hűs vízből, majd végigdézsmált egy útjába kerülő áfonyást.

Elég messze elkeveredett attól a területtől, ahol az évnek ebben a szakában szokták tölteni az idejüket, mióta az Ember megjelent az erdőszélen. Korábban a nyarakat a bo lelkek a fennsíkokon töltötték, míg a szarvasszellemek a vékony erdősávok és árnyas tisztások környékén keresték fel. Azóta néhány dolog megváltozott az Erdőben.

Miután végleg beköszönt az ősz, a nagyobb erdőszellemek Sau Bo vezetésével elindulnak majd a makkosok felé és ott töltik az egész évszakot. Az erős havazások előtt aztán ismét útra kelnek és behúzódnak egy szélvédett völgybe, hogy a telet ott vészeljék át. És a szellemkölyök ekkor épp egy bükkösön vágott keresztül egy vadösvényt követve.

Szaglátása intenzíven jelezte neki, hogy beért a a nagy erdőszellemek területére. Minden negyedik-ötödik fa körül csípős illatfelhő gomolygott.

Szíve vadul verdesni kezdett, ahogy az útvonalat követve keresztülsétált egy alacsony cserjésen. Maga sem értette, miért lett ilyen izgatott hirtelen. A vékony gallyak apró karcolásokat ejtettek lábszárain és karjain, de tudta, szinte azonnal el is tűnnek nyomaik a bőréről. Csupán a tűszúrásnyi fájdalom érzete marad meg benne.

Ahogy egyre beljebb ért a területen, gyomra is görcsbe ugrott, kénytelen volt megállni, hogy pihenjen egy keveset.

- Mi történik velem? - kérdezte az Erdőt. Kezeit a hasához szorította, s kissé előregörnyedve botorkált tovább. - Miért akar... - hangja elcsuklott a torkát feszítő gombóctól.

Ismét megállt néhány lélegzetvételnyi pihenőre. Mikor indulni akart, megtántorodott. Lassan lenézett a bal kezére, és végre megértette a jeleket. A kézfeje remegett. Félt. Félt a bizonytalanságtól, ugyanakkor félt a találkozástól is. Félt attól, hogy azt mondják neki, valami szörnyűséges történt vele. Ökölbe szorította a kezét, hogy elfojtsa a remegést, de hiába. Egy ember... embergyereknek nézte őt, ráadásul sokkal éhesebb és fáradékonyabb, mint korábban valaha is. Valami megváltozott és talán... nem csak az agancsát veszítette el.

- Mégis... tudnom kell! - utasította testét a továbbhaladásra. Kezét ismét a hasára szorította, majd néhányszor mélyen beszívta az Erdő levegőjét. - Tudnom kell!

Megkeresi Vorikit, határozta el. A bo lélek biztos tudni fogja, mihez kezdjenek. Segíteni fog neki, megvédi. Lehet, vissza küldi Serihez, korábbi tanítójához, és soha többé nem kísérheti majd el a királyt a találkozóira, de ő ezt is el fogja fogadni. Ha nincs más megoldás.

Elég rég óta ismerte már Vorikit ahhoz, hogy tudja, a napnak ebben a korai szakában merre keresse. A nyomokat gondosan figyelve igyekezett elkerülni a főbb csapásokat. Óvatos léptekkel haladt. Vigyázott, hogy ne törjön le egy ágat sem és ne tapossa le feltűnően az aljnövényzetet se.

Amint elért a vízmosáshoz, már hallani vélte Voriki hangját, ahogy épp egy másik szellemmel küzd. pálcáját hol botként, hol dárdaként használva támadt ellenfelére, aki erre gyors hárítással felelt, majd leguggolt, hogy kikerülje az újabb csapást és felkészülhessen az ellentámadásra. Egyik kezével megtámaszkodott a földön, s a megfelelő pillanatban kinyújtotta lábát, hogy kigáncsolja Vorikit, aki csak a másik védtelen mellkasára tudott koncentrálni.

A kölyök nem merte megzavarni a küzdelmet, nehogy bántódása essen, mert az egyik harcos későn fékezi meg a karját. A küzdelem, mint szemlélődő fiatalt, mindig is teljesen lenyűgözte. A harcosok izmos teste verítékben úszott, hajuk nedvesen a homlokukra és nyakukra tapadt. A támadások előtt figyelmeztetőn felordítottak, cukkolták a másikat. Nem támadtak folyamatosan, néha percekig csak köröztek a harctéren, néha dobbantottak, suhintottak egyet fegyverükkel, hogy fárasszák a másikat. Voriki kedvelt technikája volt, hogy a botja végével koppantott a földön, s ha a közelbe esett egy bokor, úgy suhintott, hogy a bot vége megrezegtesse a leveleket és zajt csapjon az ágak közt. Az ellenfele tekintete így sokszor elkalandozott róla. Most is ezt játszotta.

A kis szarvasszellem nem ismerte a mostanit, akivel harcolt. Voriki mellett a másik esetlen ifjoncnak tűnt. Fekete göndör haja olyan hatást keltett, mintha egy leégett fészket viselt volna a fején. A szeme sem volt még olyan. Nem volt egy igazi harcosé. Nem úgy villant. Persze ez sem volt igazi küzdelem. Torma vagy torna vagy valami hasonló, ahogy Voriki nevezte.

Az ifjú harcos nyelve kilógott a szájából, úgy lihegett. Pillanatok választották el attól, hogy lehajtsa fejét és feladja. A kölyök alig bírta kivárni azt a néhány pillanatot. Egyedül Vorikivel akart beszélni. Senki mással. Halkan felállt, de még mindig nem lépett elő a rejtekéből.

Voriki ekkor mozdulatlanságra intette a másik szellemet, és egyenesen a kölyök felé fordulva beleszimatolt a levegőbe. Biztos elért hozzá az illata. Mindjárt elindul felé és, ha megtalálja, biztos megmondja neki, máskor ne leskelődjön és még nem tökéletes a rejtőzködő technikája. Biztos széllel szemben helyezkedett. A kölyök csak azt sajnálta legbelül, hogy a másik is látni fogja.

Ehelyett Voriki végig óvatosan, fegyverét maga előtt tartva közeledett a rejtek felé. Néhány lépésenként beleszagolt a levegőbe és hunyorgott, mintha nem tudta volna eldönteni, mit is érez. A kölyök a meglepettségtől mozdulni se tudott.

- Bújj elő! - szólalt meg Voriki parancsolón. A kölyök lassan előlépett. Szemei könnyben úsztak és halkan, megbántottan szipogott. Voriki nem ismerte fel. Még most sem ismeri fel.

A harcos értetlenkedve meredt rá. Nagyokat pislogott, hátha csak rosszul látta elsőre, de az alak körvonalai, sem a szaga nem változott, azazhogy...

- Te - nyögte, de képtelen volt folytatni. Lassan, szinte megtörten engedte le a fapálcát.

A kölyök botladozva odarohant hozzá és szorosan átölelte a harcos derekát.

- Félek... félek... - motyogta, miközben fejét szorosan Voriki szőrös hasához nyomta. Voriki még régi vágású bo lélek volt. Nem szeretett felesleges ruhadarabokat viselni. Mindössze egy nadrágot volt hajlandó felvenni.

Nyugtatgatón megsimogatta a kölyök fejét a szabad kezével. Bár ne tette volna! Ujjai megakadtak az egyik csonkon. Óvatosan széthajtotta a rakoncátlan fürtöket. A kölyök mozdulatlanul tűrte, majd ráemelte esdeklő szemeit.

- Mi történt? - kérdezte Vorikitől, hogy szinte fájt hallani. - Mi történt velem?

A harcos kifürkészhetetlen arccal nézett le rá. Erőteljes szemöldöke sötét árnyakat vont barna szemei fölé. Szája szélén észrevétlen ugrálni kezdett egy izom. Társa, aki felé még mindig a hátát mutatta, nem tudta mire vélni ezt a mozdulatlanságot, és közelebb lépett. Az utolsó pillanatban Voriki megpördült a kölyköt maga mögé rejtve.

- Menj, és szól a bölcs Saunak, hogy négyszemközt kívánok vele beszélni - utasította az ifjút, aki még egy utolsó lépést tett feléjük, majd habozva megállt. - Most azonnal! Az ügy nem tűr halasztást, és négy-szem-közt!

Értve a nem túl burkolt célzást, kénytelen volt félretenni kíváncsiságát. Az ifjú harcos sebes léptekkel elindult az ellenkező irányba, hogy értesítse a királyt. Voriki várt, míg az alakot teljesen el nem nyelte az Erdő.

- Fáj valamid? - kérdezte aztán a sírástól egész testében reszkető szarvasszellem kölyköt. Nem nézett le rá, meg se fordult.

- Nem... csak... fáradt... vagyok... - hüppögte szaggatottan a gyerek. Apró kezeivel sűrűn törölgette könnyeit.

- Most elmegyünk együtt  Sau Bohoz- tolmácsolta az eseményeket Voriki, és elindult arra, amerre korábban az ifjú elrohant. Rátámaszkodott pálcájára, egyszerű sétabottá minősítve vissza a fegyvert. - Rejtsd el!

A kölyök azonnal megértette, mit akar tőle Voriki és úgy rendezte haját, hogy az eltakarja az agancsai helyét. Nem volt nehéz dolga, hisz hullámos, összekuszálódott haja tökéletesen illett a feladathoz. Avatatlan szemek talán még kétágú agancsának hiányát sem vették volna észre első pillantásra.

A bölcs Sau egy mohával benőtt tönktrónon ült, s távolba révedő tekintettel hallgatta a madarak énekét. Egy mókus a vállára ugrott, mert azt hitte mohás sziklát talált. A Sau pislogott egyet, mire a vörös jószág ijedtében mozdulatlanná dermedt.

- Ne zavartasd magad - dörmögte a kétszázöt éves bo lélek. Egyik kezével benyúlt mohaköntöse alá és előhúzott néhány szem mogyorót. Egyet megvett, a többit odatartotta a mókusnak. A kis állatka mohón kapott a csemege után, egyet  ő is elmorzsolt fogai közt, a másik hármat betömte pofazacskójába, és már iszkolt is elfele. A Sau követte a mókus mozgását a fák közt. Sokkal messzebb ellátott, mint a többi erdőlakó. Látta azt is, ahogy egy tisztással odébb a mókus bebújik odújába és elrejti a mogyorókat. Látta, ahogy dolga végezetten kimászik, és pökhendi képpel rábámul a szomszédos fán gubbasztó bagolyra, aki még az igazak álmát aludta. Követte még egy kis ideig a mókust, majd visszafordult az előtte ülők felé.

A futár kellemes kocogásra váltott, ahogy közelebb ér. Semmi értelme kifulladva megérkezni a király elé. Haját hátrasimította, lenézett öltözékére és rendbe szedte azt is.

Néhány bokor, mely elrejteni hivatott a király erdei udvarát a nemkívánatos leskelődők elől, az ifjú harcos előtt szétnyitotta ágaikat.

- Bölcs Sau, Voriki kíván szót váltani veled... négyszemközt - adta át az üzenetet egy emberektől ellesett hajbókolás kíséretében. A Sau társaságában ekkor nem sokan tartózkodtak. Néhány fiatal erdőszellem és tanítóik. Bizonyára épp a kölykök fejlődéséről meséltek neki.

- Mi ügyben? - kérdezte Sau, s intett a többieknek, ne mozduljanak még.

- Azt így nem mondta... - felelte kissé feszengve az ifjú. - De... azt hiszem... fontos lehet. Talán... valami rossz dolog... - kockáztatott meg egy feltevést, majd kihátrált a körből.

Sau Bo végighúzta egyik ráncos kezét a szakállán, míg döntésre jutott.

- Rendben. Menjetek, egyetek egy kis.. áfonyát.

A kölykök mindjárt felélénkültek a finom csemege említésére, és meg se várva tanítóikat eliramodtak a fák közé. A tisztás pillanatok alatt kiürült, csupán a Sau és egy másik bo lélek maradt.

- Ajra, te is menj - utasította a harcosnőt Sau Bo, s intett, mielőtt az tiltakozásba foghatott volna. - Voriki bizonyára okkal kérte ezt a találkozót, és én látatlanban is tiszteletben tartom ezt az okot. Ha arról van szó, bizonyára te leszel az első, akivel megosztja majd.

A hideg, fehér tekintet nem mozdult a királyról.

- Nem bánom. Maradj a közelben - sóhajtott a Sau.

Ez végre elfogadható ajánlatnak tűnt Ajra számára. Felemelte íját, melyre eddig támaszkodott és félvállára akasztotta. Elköszönt a királytól és kisétált a bokrok közt.

Sau megvárta, míg a harcosnő neszezése elhal, majd intett az árnyékban várakozó Vorikinek, hogy lépjen elő.

- Miről akartál velem beszélni?

Voriki körbepillantott, de nem látott más szellemet magukon kívül. Bizalmasan közelebb sétált a trónon ülő uralkodóhoz. A kölyök engedelmesen követte a háta mögött.

- Bármi történjék is, magamra vállalom a felelősséget - szögezte le komoran Voriki, majd oldalra lépett, hogy a Sau láthassa a szarvasszellem kölyköt. - Mutasd meg!

A kicsi oldalra fordította a fejét és széthajtotta a haját, hogy a Sau is megnézhesse azt, ami nincs ott.

- És a szaga - folytatta Vorkiki. - Nincs semmilyen szaga, akár egy újszülött.

- Szóval letörtek az agancsai? - kérdezte hunyorogva a király.

- Nem letörtek! Egy agancs nem így törik. Láttam már párat a szarvasok közt, és azok nem így néztek ki.

Sau Bo figyelmen kívül hagyta Voriki szavait, s mélyen beleszagolt a levegőbe.

- Mintha... ember szaga lenne - suttogta elgondolkodón.

- A ruha. A ruha miatt. Egy embertől kaptam.

- Egész jól áll - mosolyodott el a Sau. -, de most megkérhetlek, hogy vedd le?

A kölyök engedelmesen kibújt Gordon ingéből, majd tétován maga elé húzta saját ruháit.

- Valóban... mint egy ma született gida. Nem kell aggódnod, csöppségem - simított végig a kölyök arcán Sau Bo, majd Vorkihez fordult. - Kétszáz évem alatt nem találkoztam még ehhez fogható jelenséggel, de talán van, aki tudna segíteni. Az újjászületést mindig a halál előzi meg - tette hozzá sokatmondóan.

- Úgy érti... úgy érti, keressük fel R'abilmit? - kérdezte fintorogva Voriki. Voriki nem szokott fintorogni. - De annak a léleknek a halál a nyomában jár!

Sau Bo reszelősen felnevetett.

- Rosszul tudod, Voriki, ő sétál a halál nyomában!

Sau Bo fejét az ég felé emelte és öblös üvöltést hallatott. Az üvöltés végigsöpört az egész Erdőn.

- R'abilmi nem szeret a többi erdőszellem közelébe menni. Keressétek meg őt, és hozzátok elém!

2. FEJEZET

Most már ismét működnek a linkek, így a fejezet képére kattintva elérhetitek a szereplők oldalát :)