PETTYESKÉPŰ: Eszmélet

HOSSZABB VERZIÓ ;)

Szürkés-vörös köd foszlányok úsztak át a vászon előtt. A makrobuborék belsejében két armisien lebegett. Mindketten igen fejletlen egyedek voltak. Egyik valamivel idősebb lehetett buroktársánál, hisz bőre elszarusodó hámrétege elég vastag volt már ahhoz, hogy eltakarja belsőszerveit és zölden lüktető keringési rendszerét. Hosszú, ízületek tördelte végtagjaikkal lassú, evező mozdulatokat végeztek. Néha egymásba gabalyodtak, majd egész a burok faláig távolodtak egymástól.

Alattuk, a kéken hajlongó fák árnyékában két vízfejű acaputi pihent. Hátra dőltek, zubogó, amorf alsó fejüket a farukon pihentették. Hátsó nyúlványaikkal időnként csaptak egyet, hogy elriasszák a futurinkákat, akik megpróbáltak leszállni a fejükre, és megcsapolni a sejtplazmájukat.

Távolabb, ahol a dombok és a patak egyetlen sötétvörös masszává folyt össze, felhők gyülekeztek. Élesen felmorajlott a kép, majd egy vörös villanást követően minden elsötétült.

- Vitti, gyere! - Sashi, a barátnőm már nagyon unja magát, de én csak lustán tovább nézem, ahogy a gondozók a levegőztető rendszeren át töltött részecskék különleges elegyével egy tökéletesen megrendezett aurora localist idéznek elő. A vászon túloldalán lévő lények ijedten tekintgetnek a pompás vihar felé, majd fedezékbe vonulnak a nyíló zsilipeken át az elkülönítőkbe, míg a személyzet meg nem tisztítja az élőhelyüket.

- Vitti! - Sashi türelmetlenül megrántja a karomat. - Azt ígérted, valami izgalmas helyre viszel. Azt hittem szereztél cardot a holoforumra. Van itt még valami vagy csak a TET-20 rendszer menekültjei? Még csak kommunikálni se lehet velük - nyafog tovább -, a technósokkal legalább már lehet valamit kezdeni. 

- Jó, menjünk. Ezt úgyse értenéd - vonom meg a vállam és magára hagyom a kihalt TET-20-Béta-7 kiállítófülkéjét, majd Sashit követve elindulok a kijárat felé. Elhaladunk a VIP termek mellett, ahol a technósokat tartják, vagyis azokat a bolygólakókat, akikbe már sikeresen beépítették a CommEarth corp. Trans-3100 valamelyik változatát. Sokan szerették őket, mert ezáltal lehetett őket tanítani és néhányukkal még kommunikálni is lehetett. Talán a legfejlettebb egyedek már elérték egy iskolába készülő embergyerek szintjét, habár maguk közt sokkal értelmesebbnek tűntek. A technók nem éltek soká. Vagy megbomlott az elméjük, vagy egy véletlen hiba, egy kisülés az agyukban végzett velük. 

- Ezt az egyet még nézzük meg - fordulok el hirtelen a kijárat előtt jobbra. - Most nyíló állandó kiállítás.

Sashi öt percet ad.

A teremőr leolvassa a karszalagunkat, majd beenged. Először át kellett haladnunk egy higiénia kamrán, ahol minden külső szennyeződést levakartak rólunk. Ezt csak nagyon ritka esetekben teszik meg. Az izgalmam egyre nő, mire elérjük a zsilipajtót. Egy pillanatra meglepődöm, de aztán legyintve megnyomtam a gombot. Biztos azt hitték, ötletesnek találják majd a látogatók.

Végre átérünk a dupla zsilipen is.

Lélegzet visszafojtva várom, mi kerül elénk. Mikor meglátom, a döbbenettől mozdulni se tudok.

Egy lebombázott város képe elevenedett meg előttem. Emberek rohannak felénk, kiáltoznak, integetnek. Minden szakadt ruha van. A legelöl futó balra mutogat. Lassan elfordítom a fejem abba az irányba.

Egy hatalmas áttetsző fal áll nem messze tőlünk, amin át groteszk óriások bámulnak le ránk. Egyikük, akinek jó két fejjel kevesebb ül a vállain felemeli a mellső végtagját és ráüt a falra. A lökéshullámtól a földre kerülök.

Hiába nézek farkaszemet a bámulóimmal, az agyam képtelen feldolgozni a látottakat. Percek is eltelhettek, mire ráeszmél az a haszontalan neurontömeg a koponyámban, hogy most mi lettünk kiállítva.

ESZMÉLET,

avagy a Hosszabb verzió. 

A címhez készített háromszázast, mely valóban 300 szóból áll - ennek a történetnek a lerövidített technó- és őrtelenített verzióját a Kihívás hivatalos oldalán olvashatjátok. ITT.