Moha és Páfrány, a fatönkházikó két lakója, az áfonyára mindig éhes két kis kópé már jó ismerőseink a televízió képernyőjéről, korábban megjelent kötetekből. A mostani gyűjteményben eddig még nem közölt történetek is szerepelnek. Hogyan kerestek kincset? Hogyan gyújtották meg Tűzemberkét? Hogyan esett le asztalukról egy morzsa? Mi minden történt még Mohával és Páfránnyal, miféle bonyodalmakba és mulatságos helyzetekbe csöppentek, a kötet
olvasása során minden titokra fény derül.
Igazi őskövület könyv, amihez remek demotivációs szövegeket lehetne társítani. Ismered? Akkor te se lehetsz mai facsemete.
Még olvasás tudatlan időszakomból egy emlék ez a könyv, mikor még anyukám esténként, délután, délelőtt, felolvasott nekem. Olyan kedves, szívmelengető történetek vannak benne, amiket gyermekek és felnőttek is színesen olvasgatnak, talán csak az úgynevezett tinikorosztálynak már és még nem, de ki tudja. Aki ezen nőtt fel, mert a szülei kedvence is ez volt, az biztos olvasgatja, mint én is, ha nem kellett volna továbbadni a könyvecskét, mert már nem én voltam a legfiatalabb.
Témája és célzott korcsoportja miatt, és mert rajzfilmsorozat is készült belőle, a könyv tele van aranyos illusztrációkkal, amiket nagyon szerettem. Egyszerűek, könnyedek, egyáltalán nem valósághűek vagy kidolgozottak, de kedvesek és mégse csupa krikszkraksz az egész, és ettől valahogy még... még szerethetőbbek a szereplők is.
Még ad egy kis pluszt a szereplők gondolkodásmódja, ami roppant egyszerű és a maguk aljnövényzeti szintjén roppant logikusnak is tűnnek, míg egy magasabbon már kacagtatóak. Ez a kis plusz humor, amiben megtalálható a gyermeki gondolkodás, mely annyiszor csal mosolyt az idősebbek arcára, ez az, amiért oly' sok év után is emlékszem a manócskákra, ahogy zenélni akartak, vagy amikor felnevelték azt a kimondhatatlan nevű növényt. Milliószor utánanéztem, hogy mi is a neve, de minduntalan elfelejtem.
"Jdula, jdula, mákcsokár,
mololad a dákcsolad,
kankár ólav tótatla,
jdannyusz le rám, ózóllo."
(rákaltatódal) olvasd szavanként visszafele, mert a rák is hátrafelé közlekedik
A legérettebbnek és legjobbnak tartott Austen-regény, a Meggyőző érvek hősnője, a már nem fiatal, vénlánysorsába beletörődött Anne Elliot nyolc év után véletlenül újra találkozik egykori vőlegényével, az immár meggazdagodott tengerésztiszttel…
Igencsak hosszan gondolkoztam azon, hogy melyik könyvet is mutassam ma be, merthogy a Kedvenceket már szépen körbelődöztem. Végül egy újabb Austen regényre esett a választásom, amit ugyan már jó rég olvastam, de máig emlékszem rá. A történet felütése igen egyedi, hisz egy már kihunytnak vélt szerelem emlékének felidézésével nyit, míg a legtöbb romantikus történet az első egymásra találást írja le az olvasónak. Az érzelmek ebben a regényben már kiforrottabbak, mégis talán ezek miatt is gyámoltalanabbak a szereplői. Szétválasztották őket, jelezve, nem mindenki élete válhat egycsapásra tündérmesévé, éveket töltöttek el egymástól távol, majd mire útjaik ismét kereszteződtek, már ott áll köztük egy láthatatlan fal. Persze igencsak unalmassá és vontatottá válhatna a regény, ha csak ennek a falnak a lerombolásáról szólna. A mellékszereplők színes garmadája árasztja el a kastélyt, és szervesen részt vesznek a két egykor volt szerelmes életében, de időnként a véletlen is segíti őket vagy épp keresztbe tesz nekik. Az írónő nagyon szépen festette meg a kor romantikus oldalát és szereplőit, néhol az olvasóra bízva, hogy mit érezhettek, mondhattak a szereplők, így azt képzelhetjük oda, ami szerintünk oda illik, és nem olyan szájbarágós, mint sok mostani könyv.
"Mennem kell, s nem dőlt el a sorsom; de visszatérek ide, vagy
követem társaságukat, mihelyt tehetem. Egyetlen szó, egy tekintet elég
nekem, s tudni fogom, ott leszek-e ma este édesapja házában, vagy nem
lépem át a küszöbét soha."
R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai. Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között.
Szerelem egy zombi és egy ember között, akiket ráadásul R(ómeónak) és Julie-nak hívnak. Épp akkor, mikor a szerelmes természetfeletti tiniregényekkel már egész télen ki lehetne húzni fa nélkül a kandallóban. Értitek a hasonlatot, igaz? Már mindenki katatóniába esik, előre hátra dülöngél, hogy kellőképp feldolgozhassa a sokkot, mikor meglát egy újabb szeretlek, de nem lehetünk együtt, mert két külön világ vagyunk történetet álá real world, és ekkor vérvörösen berobog az Eleven testek, és teljes sebességgel elsöpri azt a bizonyos könyvkupacot.
Első szinten fityiszt mutat a szenvedős tinidrámáknak szarkasztikus és sokszor igencsak groteszk humorával, és bemutat egy sztorit, ahol valóban van min vacillálnia a főszereplőknek, mielőtt megcsókolnák egymást, és átadnák magukat a nagybetűs Szerelemnek, hisz R bármikor megéhezhet, meg is éhezik, de ez más problémája.
Második szinten pedig egy globális problémát mutat be, amiről már a realizmus felbukkanása óta papol annyi, de annyi író Európa szerte, hogy megszűnnek az emberi kapcsolatok, nincsenek igazi érzések, nem törődünk egymással csak ki akarjuk használni, és az emberiség belsejében egyszer csak megáll valami. A szív. Kész, nem dobban többet, és közönséges zombivá változik. A többi ember pedig bezárkózik, elmenekül ez elől, az érzések elől. Szerintem gyönyörű allegória.
R magánmonológjai már megérnének egy külön bekezdést, és mivel van hely, ezért kap is. Ahogy a zombilétet vázolja az simán csak morbid, és az ember elfintorodik, mert hangosan mégse illik felnevetni. Ez a stílus nekem a szívem csücske, valamikor a múltban nagyon rákaptam, és azóta megcsillan a szemem, ha találok egy írót, egy könyvet, aki/ami rendelkezik groteszk humorral.
"A barátom, M szerint a zombilét legnagyobb iróniája, hogy minden olyan
vicces, de az ember mégsem tud mosolyogni, mert rég lerohadt az ajka."
Formabontóként, az idézet alatt is folytatnám a zsazsogást, de az az idézet annyira oda föntre illik, hogy muszáj volt. Egy kis ízelítő R világából.
A néhány zenei utalás telitalálat. Annyira passzolnak az adott helyzethez, hogy csak na! Mindenképp meg kell említeni őket, nehogy a leendő olvasók elsuhanjon felettük.
Egy szó a többi szereplőről is. Egyediek. Egy szó, tartottam a határt, de mégis, milyenek? Eredetiek. Még ha ott is van a szigorú, már-már gonosz apuka és a srác oldaláról a jó barát M(ercutio), mind kapott annyi kis többletet, amivel sikerült kikerülniük az előítéleteket és a végleges beskatulyázást.
Pár szó a filmről. Először ezt láttam és csak utána szereztem meg a könyvet. A stílust nagyon jól sikerült átadnia, és noha igencsak meg kellett nyirbálnia a könyv szolgáltatta sztorit, amiben rengeteg apró kis plusz jelenet van mind ember, mind zombi részről, sikeresen vette az akadályt, és nem éreztem jelenetezősnek a történetet, ami sok adaptációnál megesik.
A színészek közül kiemelném R-t, aki irányt ugyan nem gyúltam elfújhatatlan lángú szerelemre, de a srác valóban imádni való és hozta is azt, amit a szerep elvárt. Minimális arcmimikával, ami a zombiknak engedélyezett, ez azért megér egy plusz pontot.
A stílus miatt nem egy poénos jelenetet is belecsempésztek ebbe a posztapokaliptikus világmegmentésbe, és szerencsére meghagyták R-t zombifilozófusnak.
A könyvben is és a filmben is van valami plusz, ami miatt érdemes belekezdeni, remekül megvannak egymás mellett és több nem is kell.
◊◊◊
Jane Austen: Büszkeség és Balítélet
Szerelmek és félreértések klasszikus meséje a XVIII. századvégi Angliából. Az öt Bennet nővér élete a férjkeresés jegyében zajlik: anyjuk megszállottan próbálja biztosítani számukra a megnyugtató jövőt valami pénzes – és lehetőleg rangos – férfiú mellett. Csakhogy a jó eszű és éles nyelvű Elizabeth szélesebb perspektívákban gondolkozik, és ebben apja is támogatja őt. Amikor Mr. Bingley, a módos agglegény beköltözik az egyik szomszédos birtokra, felbolydul a Bennet-ház élete. A férfi előkelő londoni barátai és a vidékre vezényelt nyalka, ifjú katonatisztek közt bizonyára számos udvarlója akad majd a lányoknak. A legidősebb lány, a derűs és gyönyörű Jane úgy tűnik, meghódítja Mr. Bingley szívét. Ami Lizzie-t illeti, ő megismerkedik a jóképű, és látszólag igencsak dölyfös Mr. Darcyval, és máris kezdődik a nemek ádáz csatája.
Annyi könyv és oly kevés hely! Ez a baj a könyvmolyokkal, képtelenek betartani a szabályokat, ha könyvekről van szó, pedig én annyira igyekeztem, de mégis elbuktam. Már jó pár nappal korábban, így miért is ne kerülhetne be ide is több könyv?
Ugyan simán pályázhatott volna a Kedvenc klasszikus és a Kedvenc romantikus könyv vagy akár az Egy könyv, amit háromnál többször olvastam szerepére is, és Darcy akár a Kedvenc férfi szereplő pozíciójára, de valahogy mindig úgy voltam vele, hogy olyan remek és sokoldalú könyv, hogy várhatok még a bemutatásával, egy későbbi nap kihívására is könnyedén betehetem, aztán láttam egy feldolgozást, és tudtam, ha törik, ha szakad, ide kell, hogy kerüljön és punktum.
Volt bennem sokáig egy érzés, hogy a nagy klasszikusokat már annyian olvasták, miért olvasnám el én is. Már nem tudnám megindokolni, hogy mégis miért, de tény. Szerencsére még így is igen hamar a kezeim közé került ez a könyv. Többek közt hála ezért Colin Firth-nek. Utána kinyílt előttem egy egészen új világ Georgette Heyer, Louisa May Alcott és még sok remek írónő felé.
Azt hiszem a történetet nem kell senkinek se bemutatnom (mint legutóbb Bud Spencert és Terence Hillt ^.^) adva van egy makacs, az első benyomáshoz ragaszkodó fiatal lány és egy merev, a külsőségekre rengeteget adó fiatalember és az író tolla úton útfélen egymás mellé sodorja őket, számtalan esélyt adva nekik, hogy megismerjék egymást és egymás segítségével megváltozzanak. Mindezt mesterien meséli el Jane Austen. Karakterei gyönyörűen megformáltak, élőek, szerethetőek és gyűlölhetőek. A történet rendkívül megható, az utolsó oldal után magamhoz szorítottam a könyvet és csak mosolyogtam és kedvem lett volna táncolni, egy párost Mr Darcyval vagy valamelyik katonatiszttel a környéken. Olyan élőnek, élettel telinek ábrázolja az akkori világot, hogy az olvasó könnyen elmerülhet benne.
"Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség."
Az ismert feldolgozások mellett, folytatva a gondolatmenetet szeretnék egy igen érdekes minisorozatot bemutatni.
A történet szerint adva van egy álmodozó XXI. századi angol lány, aki a mindennapok elől Austen világába szeretne menekülni. Kívülről fújja a párbeszédeket, minden egyes jelenetet. Nem akar ő Elisabeth Bennet helyébe lépni, hogy elhódítsa Mr Darcy-t, ő úgy szereti a történetet, ahogy van, ahogy Austen megírta. Egy nap dörömbölés hall a fürdőszobájából, ahol is kinyitva az elvileg a vízórákat rejtő ajtót magával Lizzyvel találja szemben magát. Az ajtón keresztül pedig a Bennet házba jut. A tömeg és energiamegmaradás törvénye azonban közbeszól, miszerint, ha Amadna Price át, akkor Lizzy is. A két lány helyet cserél, az ajtó bezárul és Amanda a kitalált Angliában találja magát.
Az Austen-i történet beindul, két igen gazdag arisztokrata kibérli a szomszédos kastélyt, megérkezik Bingley és Darcy, csakhogy sehol sincs Elizabeth.
Amanda csak három dolgot akar: Mr Darcyt megtartani Elizabethnek, Bingleyt összehozni Jane-nel és a fontoskodó cousinhoz adni a szürke Lucas lányt. Igen, ez sikerült, mikor Lizzy ott volt, de mi a helyzet most? Amanda hamar rájön, hogy olvasni és benne élni két külön dolog, és nem is olyan egyszerű feladatra vállalkozott szeretett szereplői érdekében.
Miközben Amanda foggal-körömmel ragaszkodik az eredeti forgatókönyvhöz, Elizabethnek a XXI. században kel feltalálnia magát. A sorozat csak angolul érhető el, ami nem is akkora baj, hisz így élvezhetjük a kiejtések csatáját is, ami eredeti nyelven mindig jobban kijön, mint egy átfazonírozott szinkron után, persze magyar felirattal.
Egy könyv, amiről azt hittem, szeretni fogom, de végül mégis másképp lett
Coleen Houck: Tigris-sorozat
Szenvedély. Sors. Hűség. Kocekáztatnád mindezt azért, hogy megváltoztasd a végzeted? Amikor Kelsey Hayes azon gondolkodott, vajon mit fog csinálni ezen a nyáron, álmában sem jutott volna eszébe, hogy egy háromszáz éves indiai átkot próbál majd megtörni. Egy rejtélyes fehér tigrissel, akit Rennek hívnak. A világ túlsó felén. Pedig pontosan ez az, ami történt.
Szembeszállva sötét erőkkel, bűvös mágiával és misztikus világokkal, ahol semmi sem az, aminek látszik, Kelsey mindent kockára tesz, hogy megfejtsen egy ősi próféciát, amely örökre megtörheti az átkot. A tigris átka egy epikus fantasztikus-romantikus sorozat feszült. izgalmas első kötete, egy olyan élmény, amiből még többet akarsz.
Izgalmas, fordulatos, egzotikus. Ez a három alappillér vonzott a könyvben. Az eleje úgy is indult, aztán a tigris a cirkusznál hirtelen bombázó-szívdőglesztő-olvasztó álompasivá változott. Ennél a pontnál már kicsit óvatosabbá váltam, hisz köztudott tény, akit bombázó-szívdőglesztő-olvasztó álompasiként vezet fel egy író, ráadásul szegénykém olyan egyedül van a világon és elveszett, mint egy macskaalom szem a nappali szőnyegén, szegény cicus, no, ott nem sokat
szokott számítani a jellem vagy a srác/férfi cselekedetei, mert a
főhősnő azonnal beleszeret.
*nyomokban spoiler tartalmaz, a stílus váltásért elnézést*
Nos, első körben ez a félelmem alaposnak tűnt, majd fordulat, megjelent a bombázó-szívdőglesztő-olvasztó álompasink bombázó-szívdőglesztő-olvasztó-titokzatos-rossz-ellenpólus álompasi öccse.
A lány elbizonytalanodik, mert sikeresen elkapta a szörnyű kórt, melyet sajnos sokan ismerünk már regényekből stb. ez pedig a kisebbségi komplexus. Túúúl jó nekem. Megismer egy másik lányt, ő biztos jobban illik hozzá, én nem akarom őt magamhoz láncolni... Már a hajamat tépem, sajnálom szegény srácot, aki hiába ismételgeti, hogy a lányt szereti, mert a lányka meg van róla győződve, hogy ez nem sz-szerelem, hanem csak hála és ragaszkodás, hogy egy bombázó-szívdőglesztő-olvasztó álompasi, aki elvileg okos, életképes - már amennyire a tigris háttér engedi - nem képes saját maga döntésekre. Szegény tigrissrác jól le lettél minősítve.
Aztán jön a szerelmi háromszög és lánykánk - ugyan nem olvastam minden kötetet, mert nem jelent meg magyarul, meg egyébként is képtelen lennék végigolvasni, de meg vagyok róla győződve - az ötödik kötet végéig húzni fogja a válaszadást.
A következő pont, ami kiiiicsit kiverte nálam a falat, illetve én öklöztem bele, hogy az agyi kínokat fizikaira cseréljem, az eeeelvileg okos főszereplőnő, aki néééha valóban talpraesett tud lenni, mikor tudja, hogy ő a tigrisfiú egyetlen esélye ahhoz, hogy ismét teljesen ember lehessen, ez a lányka azért, hogy a srác más lányokkal is ismerkedhessen, egyszerűen elmenekül előle, magára hagyja a nyomorult csíkosbundást, hogy oldja meg maga a problémát. Utána persze összeszorított foggal mégis nekivág. Összeszorított foggal, nehogy letámadja a srácot, aki szinte csak arra vár, hogy a lány letámadja, de nem, mert főszereplőnőnk nem akarja magához láncolni a fiút, aki lévén több ezer éves, igazi angol gentleman, ja meg indiai - ha jól emlékszem - és Indiában több felesége, szeretője, ágyasa lehet egy hercegnek, mert herceg a szentem, mert ugye egyszerű kisemberekkel miért vesződne a Gonosz, hogy tigrissé változtassa... Talán ez az egyetlen érv, a fentebbi indiai kultúrás, ami miatt mondanám, hogy részint igaza lehet a lánynak, amiért nem akarja beadni a derekát, hisz két különböző kultúrkörből valók, és a hercegnek hót természetes lehet, hogy több nőt is tartson a hálójában.
Egen. Ez addig állt meg, míg a fiú hatodszor nem biztosította a lányt, hogy ő az egyetlen.
Mellesleg a történet még izgalmas is lehetne, és az is, csak egyszerűen képtelen vagyok/voltam élvezni, mert emellett annyi akadályt gördítettek maguk elé a szereplők - a lány leginkább -, hogy szenvedhessenek még egy kicsit.
Aztán a fiú amnéziát kapott és én becsuktam a könyvet.
Ebből is látszik, hogy mennyire karakterközpontú is vagyok. Hátránya még szegény sorozatnak, hogy a maradék két kötet egyedül angolul érhető el, a kiadó beszüntette a magyar nyelvre fordítását. Vajon miért?
Összességében ez egy egzotikus köntösbe bújtatott tini-szeretlek-is-meg-nem-is-dráma-szappanopera-elhagylak-mert-túlságosan-szeretsz-és-én-is-túlságosan-szeretlek-ahhoz-hogy-hosszú-kapcsolat-elé-nézhessünk történet, de mindazok mellett, amiket én ide leírtam, mégiscsak lehet benne valami, mert sokan szeretik ezeket a tigrisfiúkat. Ízlése válogatja.
"Biztos vagyok benne, hogy te egy rendkívül romantikus tigris vagy."
"Tény, hogy bár a Korongvilág Halála, a saját szavaival fogalmazva, egy antropomorf megtestesülés, már régen lemondott arról, hogy hagyománytiszteletből csontvázlovakat használjon, mert annyi fáradságába került folyton megállni, hogy visszadrótozza rá a megfelelő részeket. A Lovai mostanra mind hús-vér állatok voltak... és, mint Mort számára kiderült, nagyon-nagyon jól tápláltak."
(Terry Pratchett: Mort)
"…egyszer s mindenkorra megszületett a páros: Terence, azaz Mario Girotti, az aprólékos színész és kötelességtudó ember, és Bud, azaz Carlo Pedersoli, a gyermetegen hiszékeny és kicsit „nemtörődöm" fickó. Sohasem akadt semmilyen problémánk a másik egója vagy a rivalizálás miatt. Sőt hamar fölfedeztük, hogy nagyon jól kijövünk egymással, olyannyira, hogy magunk is kitaláltunk néhány poént és humoros jelenetet, ami a forgatókönyvet is jegyző Barboni rendező változatában nem szerepelt. Amikor egy film készítői jól szórakoznak munka közben, a közönség is érzékeli az összhangot, és ennek hatására lejön a filmvászonról valamiféle plusz töltet, amit egyébként egyetlen forgatókönyv vagy költségvetés sem biztosítana. Csakis a barátság."
(Bud Spencer: Különben dühbe jövök)
A Mortról már beszéltem eleget. Persze nem lehet róla eleget beszélni, ezért inkább átfogalmaznám: A Mortról már volt szó. Egy fokkal jobb.
Emlékezetes pillanatok egyike, ami fennhangon is kikívánkozott belőlem olvasás közben. Néhány oldalanként biztos, hogy kiszóltam a könyv mögül, hogy szórakoztassam a körülöttem élőket, ha akarták, ha nem. Szerencsére elnézték, mert nem sokszor szoktam idézgetni könyvekből.
Az író uraság határtalan fantáziája - határtalan, hisz az űrben játszódik végül is, no meg vannak istenek, meg Halál, aki saját kis dimenziót igazgat satöbbi - előtt le a kalappal, kabáttal. Mindig meg tud nevettetni.
A második idézet, a kismillió közül, amit ide beilleszthettem volna Carlo Pedersolitól alias Bud Spencertől származik. Mindig, mikor ő szóba kerül, általában elhangzik az a mondat is, hogy "..., akit bizonyára senkinek se kell bemutatnom, mindenki ismeri a híres párost, Terence Hillt és Bud Spencert, a pofonosztót." Azonban, ami a színész mögött áll, az a jó nyolcvan év, igenis kikéri magának az ilyesféle mondatokat. Életrajzi könyve nagyon izgalmas, érdekes, stílusa az anekdotázó nagypapáéra hasonlít leginkább.
