TEKERGŐ: Lélekvasút - Chieko

Tavaszodott. Fokuhime¹, az Akejori kastély felé tartott, hogy feleségül menjen annak urához, a Satsuma prefektúra² keleti területeit uraló daimjohoz³, Akejori Kaceturahoz. A hintóban töltött nyolc órányi úttól teljesen elgémberedtek a tagjai, ráadásul a dülöngélő léptű ökör, akit befogtak a hintó elé  minduntalan meg-megbotlott.

Kettőt kopogott a robosztus szerkezetű hintó falán, ezzel az egész menetet megállásra kényszerítette. Ouchi, a szolgálója előkészítette az ichime-gasáját⁴. A széles karimájú bambusz kalapot megkötötte az álla alatt, majd leengedte a hosszú fátylakat.

- Sétálok egyet, addig lássák el az állatokat - jelentette ki. A hír hamar eljutott kísérete parancsnokához, akinek ez a pihenő egyáltalán nem volt ínyére. Persze ezt nem tehette szóvá. Elkezdte hát megszervezni a karaván leterelését az útról. A lankás dombok közt rizsföldek terültek el. Fokuhime apró léptekkel, céltudatosan elindult az egyik töltés mentén az épp virágba boruló fácskák felé. Ouchi szaporán lépdelt Fokuhime mellett, figyelt arra, hogy úrnője ruhája semmibe ne akadjon meg. A hercegnő, amint úgy ítélte, elég messze lemaradt két kísérője, kissé félrehajtotta a fátylát, hogy teljes színpompájában csodálhassa meg a zöldellő fákat.

Hirtelen földműveseket vett észre kissé beljebb, akiket eddig a dombocska íve eltakart előle. Egy egyszerű, sötét ruhába öltözött külföldi férfi köré gyűlve ültek. A férfi idegen, torzs nyelven beszélt. Mellette egy fiatal japán fiú állt, és fordította a férfi szavait. Aztán mind recitáló hangon válaszoltak azon az idegen nyelven a fiú szavaira. A férfi ezután tört japánsággal mondott néhány szót, majd visszatért az anyanyelvének tűnő idegen nyelvhez.

- Kik ezek? - kérdezte halkan Fokuhime.

Ouchi figyelt, hallgatózott, majd megrázta a fejét.

- Még soha nem hallottam ilyet. Talán egy szekta. Jöjjön, úrnőm, menjünk innen - kérte. Fokuhime, aki még szerette volna hallgatni őket nem mozdult. Ekkor a férfi észrevette és elindult felé. A segédje úgy tűnt megriadt és próbálta megállítani, de az idegen szélesen mosolyogva tovább hadart. Fokuhime riadtan hátrálni kezdett. Hallotta, ahogy a két katona, aki kísérte, futva közelítenek hozzá. Kardjuk kivonva.

- Nem, nem... nem akarok rosszat - váltott az idegen ismét japánra, amit ugyancsak azon a fura darabos módon ejtett, hogy már-már mosolyra fakasztotta Fokuhimét. - Én... én Pablo vagyok. Jezsuita misszionárius - az utolsó két szót nem ismerte Fokuhime. Ekkor odaért mellé a két férfi. Ouchi továbbra folyamatosan könyörgött, hogy forduljanak vissza, ezért végül beleegyezett.

- Menjünk. Az utolsó szakaszt a gyaloghintóban fogom megtenni - küldte előre Ouchit. Elegánsan akart érkezni leendő férje kastélyába, és a szekeret már nagyon unta.

Közeledett a kastélyban eltöltött harmadik évének vége, mikor is Fokuhimének, akit ekkor már új nevén Chiekoként⁵ élt, egy virág hullott a kézfejére. Meglepődött, hisz ilyen időben még sehol sem látni virágokat. Körbenézett az udvaron, de nem találta meg, honnan hullhatott le.

- Ez váratlan találkozást jelent - fordította le az üzenetet a  romantikus lelkű Ouchi. - Most pedig, kérem, jöjjön be, hogy felöltöztethessen és elkészíthessem a haját.

Formaság volt ugyan, de nagyon várta már az estét. A hűbéreseknek az ünnepség kezdetén tiszteletüket kellett tenniük előtte.

- Jó, menjünk.

Ouchi előbb a több rétegű kimonot segítette fel Chiekora. A legfelső réteg egy aprólékosan díszített hosszú kabátra emlékeztetett, mely ez alkalommal gyönyörű világoskék színben sápasztotta még inkább viselője fehér bőrét. Aztán elkezdte hosszú, feketén csillogó hajának kifésülését. Miután végzett, a kor divatja szerint egyszerű szalaggal kötötte át a haj végét, mely egészen Chieko derekáig ért.

Az est közeledtével egyre többen érkeztek a kastélyba. Chieko elhelyezkedett a kényelmes ülőpárnán, majd várni kezdett, hogy megérkezzen az első vendég hozzá.

- Iemuchi vagyok - ült le a paraván túlsó oldalán elhelyezett párnára Kacetura legközelebbi vazallusa⁶. Majd elszavalta verses köszöntőjét. Ouchi titkon megleste a nemes arcát, és suttogva elmesélte Chiekonak.

- Cunajari vagyok - váltotta társát hamarosan a második. Az ő verse nem volt annyira fennkölt, mint Iemuchié, ám annál szórakoztatóbb.

A paravánon át Chieko csupán a ruhák susogását hallhatta. A szabályok és a hagyomány szerint a szamurájfeleségeket nem láthatta akárki, és egy ilyen alkalommal ezeknek a szabályoknak a betartása roppant fontos szerepet kapott.

- Pablo vagyok - Mikor már azt hitte, nem érkezik több férfi, váratlanul a pap lépett be a szobába.

Ouchi tüntetőleg nem lesett ki. Chieko úgyis tudta, hogy néz ki a portugál. A Bibliájából mondott egy idézetet, majd letette maga elé az ajándékát, amit Ouchi kénytelen volt bevinni a paraván mögé.

- Mi ez? - forgatta meg az asszony kíváncsian a kis dobozt.

- Tekerje meg a fogót - felelt Pablo. Chieko engedelmesen megforgatta. Amint elengedte, a szerkezet lassú, pattogó hangú zenét kezdett játszani. Chieko intett, hogy hozzák a hangszerét. Az ismétlődő dallam háromszor szólalt meg, mielőtt lejárt volna. Ekkor Chieko maga elé vette a kotot és megpróbálta lejátszani ugyanazt a dallamot.

- Köszönöm az ajándékot.

A vacsora után az est további részét visszavonultan töltötte a szobájában. Roppant kimerültnek érezte magát. Alig várta, hogy levetkőzhessék.

- Na, megvolt a váratlan találkozás? - kérdezte immár cinkos mosollyal arcán Ouchi.

- Igen - szólt csitító hangon Chieko. - Nem gondoltam volna, hogy Kacetura őt is meghívja.

- A templomuk építése nagyon jól halad, hála Kacetura nagyúr közbenjárásának. Sikerült megbékítenie a Barai erdő szerzeteseit a jezsuitákkal kapcsolatban. - Itt, eme férfiaktól elzárt titkos menedékükben szabadon beszélgethettek mindenféléről.

- Valóban. Nemrégiben Ietoshi, Iemuchi unokafivére is megkeresztelkedett, úgy hallottam.

- Igazán, Pablo atya egyre több hívet gyűjt maga köré. Ő latin mondókákat tanít nekik, ők pedig cserébe japánra. Az r-reket azért még mindig olyan furán ejti.

- Volt időd megfigyelni, igaz? - Chieko feddőn szólt a fiatal szolgálóra, ám közben mosoly bujkált a szája szélén.

- Az ígérte, imádkozni fog, hogy a gyermek egészségesen jöjjön a világra.

Ennek említésére Chieko végigsimított a hasán. Előző gyermekét elvesztette nem sokkal a születése után. Ha ez másodszor is megtörténik, Chieko úgy érezte, nem tudná harmadszor is végigcsinálni. Férjét viszont tisztelte, és nem akart csalódást okozni neki. Kacetura még azt is elnézte számára, hogy titokban a keresztényekhez járt. Ugyan azt még ő sem tudta, hogy Ester néven, amit ő csak Esuteru-nak ejtett, már meg is keresztelkedett.

- Seita, ne rohanj! - szólt rá legidősebb fiára Chieko,  maga is félig rohanva.- Vigyázz, mindjárt elsodrod szegény Ouchit!

A fiú lassított kissé léptein, de Ouchinak még így is félre kellett húzódnia előle.

- Apám, apám! - kiáltotta Seita, arcán boldog mosoly terült szét, mikor meglátta apját a harci páncéljában. Kacetura arca sötét és komor volt. Az üdvözlés viszonzása helyett visszaparancsolta fiát tanulni, majd szólt Chiekonak, hogy az átöltözés után várja a szobájában.

Az asszony előbb átadta a még csak karon ülő Oihimét Ouchinak, majd Kantát maga előtt terelgetve odalépett a mozdulatlanul ácsorgó, döbbent Seitához.

- Gyere - Megfogta fia vállát és szelíden maga felé fordította. - Ideje, hogy...

- Minél előbb fel kell nőnöm, hogy segíthessek apának - vágott a szavába Seita, akinek genpukuja, azaz a nagykorúsági szertartása a következő hónapban volt esedékes, és anyját meg sem várva elvonult gyakorolni. Az alig négyesztendős Kanta, aki rajongott bátyjáért, mindenáron követni akarta őt, így Chieko kis időre magára maradt a folyosón. Visszatért hát szobájába, rendbe szedte öltözékét, hogy amikor férje érte küld, azonnal indulni tudjon, majd átsétált az udvarra, ahol Seita egy bambuszkarddal nagyban hadonászott. Kanta a lábát lógázva nézte. Látszott rajta, hogy kissé unatkozik.

- Labdázzunk - ajánlotta fel Chieko.

- Hozom a labdám! - szökkent le a fiúcska boldogan.

- Elkényezteted - szólt Seita szigorú hangon.

- Ha már téged nem sikerült - mosolygott vissza rá szomorkásan Chieko. Seita elfordult és szorgalmasan kezdett csapkodni a kardjával, csakhogy ne látsszon meg rajta, mennyire elpirult.

- Miért hívattál? - kérdezte Chieko, miután férjével szemben helyet foglalt az ülőpárnán.

- Hidejoshi⁷ nyugatra küldte Yotomit, hogy elfoglalja egész Satsumát.

Ez várható volt, hisz nemrégiben a Shimazuk⁸, akiknek maga Kacetura is szövetségese volt, Hidejoshi ellen fordultak, miután az keresztényüldözésbe kezdett, ugyanis a Shimazu ház feje maga is megkeresztelkedett volt.

- A csata...

- Egyelőre úgy tűnik, Yotomi és Shimazu Gotejasu először tárgyalni akarnak. Seitát azonban a Shima várba kell küldenünk a genpuku után.

- Szóval nem bíznak a hűségünkben? - szomorodott el Chieko.

- Délebbre van, mint ez a kastély. Seita ott nagyobb biztonságban lehet, mint itt.

Chieko teste megremegett a rátörő rettegéstől. Ha nem lenne valós a veszély, férje nem hozta volna összefüggésbe a fogságot a biztonsággal.

- Pablo atyát figyelmeztetni kell a veszélyre.

- Shimazu védelmébe vette az összes papot. Egyébként is kötelessége itt maradni - szólt Kacetura kimérten. Habár nyíltan soha nem mutatta ki, hogy kedvelné a portugált, most mégis úgy tűnt, elismerés rejlik szavai mögött.

- Milyen szép kilátás - jegyezte meg Yotomi, a horizont alá lenyugvó napot figyelve, majd visszafordult a fehér ruhában térdelő Kacetura felé. - Jó választás.

Kacetura a földig hajolt egyszerre köszönve meg a bókot és a kegyelmet, amivel a győztes Yotomi engedélyezte számára a seppukut⁹.

Nem messze férjétől, egy zárt szobában Chieko a gyermekeire gondolt, elmormolt egy imát Istenhez, majd végrehajtotta a jigait¹⁰. Kezéből kihullott az apró tőr és vér borította be a paravánt, aminek nekizuhant.

Ouchi gyorsan elrendezte úrnője testét, felállította az eldőlt paravánt és letörölgette a vért, mielőtt csatlakozott volna a háznép többi tagjához odakint, hogy hűségüket bizonyítva öngyilkosságukkal maguk is kiálljanak korábbi uruk mellett.

Egy parasztasszonyt megbízva a két kisebb gyermeket még épp idejében sikerült kicsempészni a kastélyból. Ezekben a percekben is épp úton voltak egy kis ökrös szekéren a Shima vár felé, ahol Kacemori¹¹ nemrég értesült arról, hogy szülőházát elfoglalta Yotomi.

Szívében keserűség és düh keveredett, kezei ökölbe szorultak, majd tehetetlenségében keservese sírva fakadt.

CHIEKO

Ezt a történetet mondhatjuk, hogy magamnak írtam, hisz ebben a történetben kicsit megmutathattam a japán töri iránti szeretetem. Sok idegen kifejezés és magyarázatra szoruló esemény kerül elő, ráadásul egy teljesen más kultúrába enged betekintést, ezért is próbáltam a legtöbbet megmagyarázni a lábjegyzetek segítségével.

Egy kis bónusz információ: Ugyan nem róla mintáztam Chieko történetét, csupán az adatgyűjtéskor bukkantam rá, ám a korban történt egy hasonló eset, ami igen híres lett. Hosokava Grácia is hasonló körülmények között kényszerült öngyilkosságra. Még csak belegondolni is ebbe a hűségbe és a hagyományokba, szinte felfoghatatlan lehet a mi világunkban. Nagyzolásnak érezném azt állítani, hogy ezeknek a hős és bátor asszonyoknak emel történetem emléket, hisz csak halvány másolat az egész, ám őrzi eme emlékeket.
Időrendben Helga és  Evans története közt helyezkedik el.

_____________________________

¹hime jelentése hercegnő

²megyéhez hasonló terület

³földesúr (nemesi család vezetője, szamuráj)

⁴a szamuráj osztály hölgyei nem mutathatták nyilvánosan az arcukat, sétáik során esernyőszerű fejfedőt viseltek, melyre földig érő fátylat varrtak

⁵ Házasságkötésével csatlakozott a Akejori házhoz, mely alkalomból új nevet kapott 
⁶a földesúr szolgálatában számos más szamuráj áll 
⁷Oda Nobunaga jobbkeze, urának halálát megtorló és így örökébe jutó harcos, a Japánt egyesítő hármak egyike Oda és Iejasu mellett, aki kegyetlen keresztényüldözésbe kezdett(valós történelmi személy) 

⁸Japán egyik legdélebbi prefektúrájának, Satsumának voltak a legerősebb daimjo családja a Sengoku korban (valós történelmi tény)
⁹szamurájok rituális öngyilkossága, helytelen fordítása elterjedt nyugaton (harakiri), dicső halálnem
¹⁰a seppuku női változata
¹¹a genpuku után a fiúk megkapják felnőtt nevüket, mely általában apjuk nevének első két szótagjának megtartásával képeznek, más szóval Kacemori maga Seita (a Seita csupán becenév), Ietoshi és Iemuchi nevei is ezt a hagyományt bizonyítják