TEKERGŐ: Lélekvasút - Chieko

Tavaszodott. Fokuhime¹, az Akejori kastély felé tartott, hogy feleségül menjen annak urához, a Satsuma prefektúra² keleti területeit uraló daimjohoz³, Akejori Kaceturahoz. A hintóban töltött nyolc órányi úttól teljesen elgémberedtek a tagjai, ráadásul a dülöngélő léptű ökör, akit befogtak a hintó elé  minduntalan meg-megbotlott.

Kettőt kopogott a robosztus szerkezetű hintó falán, ezzel az egész menetet megállásra kényszerítette. Ouchi, a szolgálója előkészítette az ichime-gasáját⁴. A széles karimájú bambusz kalapot megkötötte az álla alatt, majd leengedte a hosszú fátylakat.

- Sétálok egyet, addig lássák el az állatokat - jelentette ki. A hír hamar eljutott kísérete parancsnokához, akinek ez a pihenő egyáltalán nem volt ínyére. Persze ezt nem tehette szóvá. Elkezdte hát megszervezni a karaván leterelését az útról. A lankás dombok közt rizsföldek terültek el. Fokuhime apró léptekkel, céltudatosan elindult az egyik töltés mentén az épp virágba boruló fácskák felé. Ouchi szaporán lépdelt Fokuhime mellett, figyelt arra, hogy úrnője ruhája semmibe ne akadjon meg. A hercegnő, amint úgy ítélte, elég messze lemaradt két kísérője, kissé félrehajtotta a fátylát, hogy teljes színpompájában csodálhassa meg a zöldellő fákat.

Hirtelen földműveseket vett észre kissé beljebb, akiket eddig a dombocska íve eltakart előle. Egy egyszerű, sötét ruhába öltözött külföldi férfi köré gyűlve ültek. A férfi idegen, torzs nyelven beszélt. Mellette egy fiatal japán fiú állt, és fordította a férfi szavait. Aztán mind recitáló hangon válaszoltak azon az idegen nyelven a fiú szavaira. A férfi ezután tört japánsággal mondott néhány szót, majd visszatért az anyanyelvének tűnő idegen nyelvhez.

- Kik ezek? - kérdezte halkan Fokuhime.

Ouchi figyelt, hallgatózott, majd megrázta a fejét.

- Még soha nem hallottam ilyet. Talán egy szekta. Jöjjön, úrnőm, menjünk innen - kérte. Fokuhime, aki még szerette volna hallgatni őket nem mozdult. Ekkor a férfi észrevette és elindult felé. A segédje úgy tűnt megriadt és próbálta megállítani, de az idegen szélesen mosolyogva tovább hadart. Fokuhime riadtan hátrálni kezdett. Hallotta, ahogy a két katona, aki kísérte, futva közelítenek hozzá. Kardjuk kivonva.

- Nem, nem... nem akarok rosszat - váltott az idegen ismét japánra, amit ugyancsak azon a fura darabos módon ejtett, hogy már-már mosolyra fakasztotta Fokuhimét. - Én... én Pablo vagyok. Jezsuita misszionárius - az utolsó két szót nem ismerte Fokuhime. Ekkor odaért mellé a két férfi. Ouchi továbbra folyamatosan könyörgött, hogy forduljanak vissza, ezért végül beleegyezett.

- Menjünk. Az utolsó szakaszt a gyaloghintóban fogom megtenni - küldte előre Ouchit. Elegánsan akart érkezni leendő férje kastélyába, és a szekeret már nagyon unta.

Közeledett a kastélyban eltöltött harmadik évének vége, mikor is Fokuhimének, akit ekkor már új nevén Chiekoként⁵ élt, egy virág hullott a kézfejére. Meglepődött, hisz ilyen időben még sehol sem látni virágokat. Körbenézett az udvaron, de nem találta meg, honnan hullhatott le.

- Ez váratlan találkozást jelent - fordította le az üzenetet a  romantikus lelkű Ouchi. - Most pedig, kérem, jöjjön be, hogy felöltöztethessen és elkészíthessem a haját.

Formaság volt ugyan, de nagyon várta már az estét. A hűbéreseknek az ünnepség kezdetén tiszteletüket kellett tenniük előtte.

- Jó, menjünk.

Ouchi előbb a több rétegű kimonot segítette fel Chiekora. A legfelső réteg egy aprólékosan díszített hosszú kabátra emlékeztetett, mely ez alkalommal gyönyörű világoskék színben sápasztotta még inkább viselője fehér bőrét. Aztán elkezdte hosszú, feketén csillogó hajának kifésülését. Miután végzett, a kor divatja szerint egyszerű szalaggal kötötte át a haj végét, mely egészen Chieko derekáig ért.

Az est közeledtével egyre többen érkeztek a kastélyba. Chieko elhelyezkedett a kényelmes ülőpárnán, majd várni kezdett, hogy megérkezzen az első vendég hozzá.

- Iemuchi vagyok - ült le a paraván túlsó oldalán elhelyezett párnára Kacetura legközelebbi vazallusa⁶. Majd elszavalta verses köszöntőjét. Ouchi titkon megleste a nemes arcát, és suttogva elmesélte Chiekonak.

- Cunajari vagyok - váltotta társát hamarosan a második. Az ő verse nem volt annyira fennkölt, mint Iemuchié, ám annál szórakoztatóbb.

A paravánon át Chieko csupán a ruhák susogását hallhatta. A szabályok és a hagyomány szerint a szamurájfeleségeket nem láthatta akárki, és egy ilyen alkalommal ezeknek a szabályoknak a betartása roppant fontos szerepet kapott.

- Pablo vagyok - Mikor már azt hitte, nem érkezik több férfi, váratlanul a pap lépett be a szobába.

Ouchi tüntetőleg nem lesett ki. Chieko úgyis tudta, hogy néz ki a portugál. A Bibliájából mondott egy idézetet, majd letette maga elé az ajándékát, amit Ouchi kénytelen volt bevinni a paraván mögé.

- Mi ez? - forgatta meg az asszony kíváncsian a kis dobozt.

- Tekerje meg a fogót - felelt Pablo. Chieko engedelmesen megforgatta. Amint elengedte, a szerkezet lassú, pattogó hangú zenét kezdett játszani. Chieko intett, hogy hozzák a hangszerét. Az ismétlődő dallam háromszor szólalt meg, mielőtt lejárt volna. Ekkor Chieko maga elé vette a kotot és megpróbálta lejátszani ugyanazt a dallamot.

- Köszönöm az ajándékot.

A vacsora után az est további részét visszavonultan töltötte a szobájában. Roppant kimerültnek érezte magát. Alig várta, hogy levetkőzhessék.

- Na, megvolt a váratlan találkozás? - kérdezte immár cinkos mosollyal arcán Ouchi.

- Igen - szólt csitító hangon Chieko. - Nem gondoltam volna, hogy Kacetura őt is meghívja.

- A templomuk építése nagyon jól halad, hála Kacetura nagyúr közbenjárásának. Sikerült megbékítenie a Barai erdő szerzeteseit a jezsuitákkal kapcsolatban. - Itt, eme férfiaktól elzárt titkos menedékükben szabadon beszélgethettek mindenféléről.

- Valóban. Nemrégiben Ietoshi, Iemuchi unokafivére is megkeresztelkedett, úgy hallottam.

- Igazán, Pablo atya egyre több hívet gyűjt maga köré. Ő latin mondókákat tanít nekik, ők pedig cserébe japánra. Az r-reket azért még mindig olyan furán ejti.

- Volt időd megfigyelni, igaz? - Chieko feddőn szólt a fiatal szolgálóra, ám közben mosoly bujkált a szája szélén.

- Az ígérte, imádkozni fog, hogy a gyermek egészségesen jöjjön a világra.

Ennek említésére Chieko végigsimított a hasán. Előző gyermekét elvesztette nem sokkal a születése után. Ha ez másodszor is megtörténik, Chieko úgy érezte, nem tudná harmadszor is végigcsinálni. Férjét viszont tisztelte, és nem akart csalódást okozni neki. Kacetura még azt is elnézte számára, hogy titokban a keresztényekhez járt. Ugyan azt még ő sem tudta, hogy Ester néven, amit ő csak Esuteru-nak ejtett, már meg is keresztelkedett.

- Seita, ne rohanj! - szólt rá legidősebb fiára Chieko,  maga is félig rohanva.- Vigyázz, mindjárt elsodrod szegény Ouchit!

A fiú lassított kissé léptein, de Ouchinak még így is félre kellett húzódnia előle.

- Apám, apám! - kiáltotta Seita, arcán boldog mosoly terült szét, mikor meglátta apját a harci páncéljában. Kacetura arca sötét és komor volt. Az üdvözlés viszonzása helyett visszaparancsolta fiát tanulni, majd szólt Chiekonak, hogy az átöltözés után várja a szobájában.

Az asszony előbb átadta a még csak karon ülő Oihimét Ouchinak, majd Kantát maga előtt terelgetve odalépett a mozdulatlanul ácsorgó, döbbent Seitához.

- Gyere - Megfogta fia vállát és szelíden maga felé fordította. - Ideje, hogy...

- Minél előbb fel kell nőnöm, hogy segíthessek apának - vágott a szavába Seita, akinek genpukuja, azaz a nagykorúsági szertartása a következő hónapban volt esedékes, és anyját meg sem várva elvonult gyakorolni. Az alig négyesztendős Kanta, aki rajongott bátyjáért, mindenáron követni akarta őt, így Chieko kis időre magára maradt a folyosón. Visszatért hát szobájába, rendbe szedte öltözékét, hogy amikor férje érte küld, azonnal indulni tudjon, majd átsétált az udvarra, ahol Seita egy bambuszkarddal nagyban hadonászott. Kanta a lábát lógázva nézte. Látszott rajta, hogy kissé unatkozik.

- Labdázzunk - ajánlotta fel Chieko.

- Hozom a labdám! - szökkent le a fiúcska boldogan.

- Elkényezteted - szólt Seita szigorú hangon.

- Ha már téged nem sikerült - mosolygott vissza rá szomorkásan Chieko. Seita elfordult és szorgalmasan kezdett csapkodni a kardjával, csakhogy ne látsszon meg rajta, mennyire elpirult.

- Miért hívattál? - kérdezte Chieko, miután férjével szemben helyet foglalt az ülőpárnán.

- Hidejoshi⁷ nyugatra küldte Yotomit, hogy elfoglalja egész Satsumát.

Ez várható volt, hisz nemrégiben a Shimazuk⁸, akiknek maga Kacetura is szövetségese volt, Hidejoshi ellen fordultak, miután az keresztényüldözésbe kezdett, ugyanis a Shimazu ház feje maga is megkeresztelkedett volt.

- A csata...

- Egyelőre úgy tűnik, Yotomi és Shimazu Gotejasu először tárgyalni akarnak. Seitát azonban a Shima várba kell küldenünk a genpuku után.

- Szóval nem bíznak a hűségünkben? - szomorodott el Chieko.

- Délebbre van, mint ez a kastély. Seita ott nagyobb biztonságban lehet, mint itt.

Chieko teste megremegett a rátörő rettegéstől. Ha nem lenne valós a veszély, férje nem hozta volna összefüggésbe a fogságot a biztonsággal.

- Pablo atyát figyelmeztetni kell a veszélyre.

- Shimazu védelmébe vette az összes papot. Egyébként is kötelessége itt maradni - szólt Kacetura kimérten. Habár nyíltan soha nem mutatta ki, hogy kedvelné a portugált, most mégis úgy tűnt, elismerés rejlik szavai mögött.

- Milyen szép kilátás - jegyezte meg Yotomi, a horizont alá lenyugvó napot figyelve, majd visszafordult a fehér ruhában térdelő Kacetura felé. - Jó választás.

Kacetura a földig hajolt egyszerre köszönve meg a bókot és a kegyelmet, amivel a győztes Yotomi engedélyezte számára a seppukut⁹.

Nem messze férjétől, egy zárt szobában Chieko a gyermekeire gondolt, elmormolt egy imát Istenhez, majd végrehajtotta a jigait¹⁰. Kezéből kihullott az apró tőr és vér borította be a paravánt, aminek nekizuhant.

Ouchi gyorsan elrendezte úrnője testét, felállította az eldőlt paravánt és letörölgette a vért, mielőtt csatlakozott volna a háznép többi tagjához odakint, hogy hűségüket bizonyítva öngyilkosságukkal maguk is kiálljanak korábbi uruk mellett.

Egy parasztasszonyt megbízva a két kisebb gyermeket még épp idejében sikerült kicsempészni a kastélyból. Ezekben a percekben is épp úton voltak egy kis ökrös szekéren a Shima vár felé, ahol Kacemori¹¹ nemrég értesült arról, hogy szülőházát elfoglalta Yotomi.

Szívében keserűség és düh keveredett, kezei ökölbe szorultak, majd tehetetlenségében keservese sírva fakadt.

CHIEKO

Ezt a történetet mondhatjuk, hogy magamnak írtam, hisz ebben a történetben kicsit megmutathattam a japán töri iránti szeretetem. Sok idegen kifejezés és magyarázatra szoruló esemény kerül elő, ráadásul egy teljesen más kultúrába enged betekintést, ezért is próbáltam a legtöbbet megmagyarázni a lábjegyzetek segítségével.

Egy kis bónusz információ: Ugyan nem róla mintáztam Chieko történetét, csupán az adatgyűjtéskor bukkantam rá, ám a korban történt egy hasonló eset, ami igen híres lett. Hosokava Grácia is hasonló körülmények között kényszerült öngyilkosságra. Még csak belegondolni is ebbe a hűségbe és a hagyományokba, szinte felfoghatatlan lehet a mi világunkban. Nagyzolásnak érezném azt állítani, hogy ezeknek a hős és bátor asszonyoknak emel történetem emléket, hisz csak halvány másolat az egész, ám őrzi eme emlékeket.
Időrendben Helga és  Evans története közt helyezkedik el.

_____________________________

¹hime jelentése hercegnő

²megyéhez hasonló terület

³földesúr (nemesi család vezetője, szamuráj)

⁴a szamuráj osztály hölgyei nem mutathatták nyilvánosan az arcukat, sétáik során esernyőszerű fejfedőt viseltek, melyre földig érő fátylat varrtak

⁵ Házasságkötésével csatlakozott a Akejori házhoz, mely alkalomból új nevet kapott 
⁶a földesúr szolgálatában számos más szamuráj áll 
⁷Oda Nobunaga jobbkeze, urának halálát megtorló és így örökébe jutó harcos, a Japánt egyesítő hármak egyike Oda és Iejasu mellett, aki kegyetlen keresztényüldözésbe kezdett(valós történelmi személy) 

⁸Japán egyik legdélebbi prefektúrájának, Satsumának voltak a legerősebb daimjo családja a Sengoku korban (valós történelmi tény)
⁹szamurájok rituális öngyilkossága, helytelen fordítása elterjedt nyugaton (harakiri), dicső halálnem
¹⁰a seppuku női változata
¹¹a genpuku után a fiúk megkapják felnőtt nevüket, mely általában apjuk nevének első két szótagjának megtartásával képeznek, más szóval Kacemori maga Seita (a Seita csupán becenév), Ietoshi és Iemuchi nevei is ezt a hagyományt bizonyítják

NYÁPLIC: Arcobaleno - Zöld

3. Zöld
A Nagy Találkozás

Ki az akit valószínűleg bosszúból megölnének a szereplői ha esetleg találkoznának vele? Hát igen...fogadjunk, hogy kb. mindegyikőnket, ugyanis valljuk be, sokszor nem épp a legjobb sorsot szánjuk nekik, meghalnak, kinyírjuk a szerelmüket, esetleg úgy alakítjuk a szálakat, hogy a lehető legrosszabb legyen nekik csak, hogy egy kis izgalmat vigyünk a történetbe. És mi lenne akkor ha találkoznának veled, a megalkotójukkal és jól megmondhatnák neked a magukét? Írd le, hogy te, hogy képzeled el ezt a találkozást! 

Annyi szereplő közül válogathatok, én mégse tudok választani, hisz akinek valóban lenne oka, az még csupán vázlatokban létezik. Azért vágjunk bele.(+ a korábban ígért vendégszereplést is megejtem ebben a részben.)

Figyelem!A szereplők a következő történetekből érkeznek: Randevú, Appassionata Chance balladája, Bruce, Lélekvasút, A létezés bizonyítéka, Ébredő Pokol, Álmomban már láttalak, Addig, amíg meg nem öregszünk, Hangtörténelem, Ritmus

Kopogtattak.

- Várunk valakit? - kérdezte Nagydumás. Mind az öt bűbájmacska a nappaliban punnyadt, mert odakint olyan nagy volt a hőség, hogy egyszerűen nem lehetett kimenni még napozni sem. Fagyasztott heringet és hideg tejecskét szürcsölgettek és sorozatokat nézegettek. Olyan meleg volt, hogy mesélni is képtelenek voltak. Minden percben félő volt, hogy egyszerűen szétolvadnak és lefolynak a padlóra. Nyáplic egy papírlegyezővel a kezében az ajtóhoz sétált.

- Nem emlékszem, hogy bárkit hívtunk volna - vonta meg a vállát, majd szélesre tárta az ajtót.

- Brukú! - kiáltott fel a bűbájmacska és meglepettségében eszébe sem jutott útját állni az utána érkezőknek.

- A Kuckót keresték, én csak útba igazítottam őket - magyarázkodott a köszönést követően Brukú. Próbált bocsánatkérő arcot vágni, amiért hála neki elárasztották a Kuckót mindenféle szereplők, de látszott rajta, hogy a kíváncsiság hajtja és legszívesebben szélesen vigyorogna.

- Kö-köszönjük - dadogta Nyáplic, aki még mindig nem fogta fel teljesen, mi hullott a nyakukba hirtelen. - Fo-foglalj csak helyet... ha még találsz.

A beözönlő főszereplők máris kényelmesen elfoglalták a helyüket. A meglepett bűbájmacskák ijedten ugrottak fel párnáikról és Nyáplic köré gyűltek.

- Mit csináljunk? Mihez kezdjünk? - jajveszékelt Pettyesképű, majd ijedten Tekergő mögé bújt, mikor Appassionata Chance felé emelte colt 45-ösét, majd megpöccintve vele karimás cowboy kalapját biccentett.

- Izgalmas! - nyalta meg lelkesen a szája szélét Vöröske, de azért ő is a többiek közelébe húzódott.

- Mindenki nyugodjon meg. Beszéljük meg ezt az egészet - makogta Nyagydumás, majd vigyázzba állva útjára engedte Kleopátrát és a Kobrát.

- De ki kérdezi meg, hogy miért jöttek? - kérdezte Pettyesképű félénken.

Nyáplic körbepillantott, de addigra Brukú eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

- Majd te, hisz te vagy a Főnök - lökte hátba bátorítóan Vöröske, majd azon nyomban vissza is hátrált Nagydumás mögé.

- Hogy ti milyen majrésak vagytok! - sóhajtott Tekergő, majd egyszerűen besétált a kialakult kör közepére. Hirtelen mindenki elcsendesedett és ránézett.

- Üdv - köszörülte meg a torkát kissé feszengve. - Miért... minek köszönhetjük a látogatásotokat?

A főszereplők csapata nem tűnt túl szervezettnek, nem akadt elsőre vezető, aki a nevükben szólhatott volna. Végül Zaphkiel vállalta magára ezt a feladatot.

- Békés szándékkal érkeztünk - körbenézett, hogy ezzel a kijelentéssel mindenki egyetért-e. Senki nem szólt közbe, de azért néhányan felhorkantak. - Rosemarytől hallottunk erről az "Elbeszélgetős lehetőségről", és néhányunk eléggé maga alatt van mostanában a sorsa miatt és arra gondoltunk, kellene egy hely, ahol végre kibeszélhetnénk a gondjainkat és ti... ti mindannyiunk történetét ismeritek.

- Úgy van! Úgy van! - kiáltottak erre többen is.

Nyáplic Tekergő mellé lépett.

- Ez esetben... bizonyára szomjasak és éhesek vagytok, hisz messziről jöttetek. Hozhatok esetleg egy kis sajtos tortillát? - Ideje volt, hogy ismét betöltse főnöki pozícióját.

- Azt hiszem, úgy lenne igazságos, hogy ha megjelenés sorrendjében haladnánk - szúrta közbe Vöröske, aki mindig utoljára szokott következni a mesélésben. Tekergő egy hosszú, kimért pillantást vetett felé, de addigra a többiek már elfogadták ezt a javaslatot.

- Akkor... Peiddipidész kezd? - érdeklődött Penelope szelleme.

- Ugyan, az ő története Történelem. Nincs sok érv a reklamáció mellett - legyintett Bruce, aki igazából Rocky III sétáltatása közben botlott bele a társaságba és csupán kíváncsiságból kísérte el őket, hogy később majd mesélhessen róla az unokáinak.

- Akkor mi kezdenénk - szólalt meg a tejfel szőke Bret. Gyengének tűnt és felettébb sovány is volt. Mellette ott ült Cat, az aggodalomtól egész elsápadva. - Sziasztok, én Bret vagyok, ő pedig a mennyasszonyom, Cat...

-...elin.

Többen is gyorsan gratuláltak az eljegyzéshez.

- Cat...

-...elin...

- ... egy valóságos angyal. Én... képtelen vagyok mellette bármi gonoszságot elkövetni, és mégis, ezzel... ezzel okozok neki a legtöbb fájdalmat - megköszörülte a torkát, majd halkan folytatta. - Én rettegek a jövőtől.

Nyáplic csak Bretnek készített egy pohárka forrócsokoládét, amit most átnyújtott az egyszervolt démonnak. Bret hálásan fogadta, és jólesőn kortyolt belé. Arcán bűnös élvezet suhant végig és egy kicsit máris jobb színben volt. Cat letörölte a szeme sarkában megcsillanó könnycseppet

- Bret, ne félj! Több jóság és lelkiismeret szorult beléd, mint a legtöbb emberbe - próbálta vigasztalni Vöröske, de valahogy nem volt az igazi.

- Ugyan nem egy világban élünk - kezdte Zaphkiel -, de én hiszem, hogy a sorsotok jóra fog fordulni. Ha mégis... ha bármi történne, engem nyugodtan hívhattok. Telepatikusan bármikor elérhettek, nyitva tartom számotokra az elmém. Közben megkérdezem a többi angyalt, hátha ők találkoztak már hasonlóval.

- Haha, ne röhögtess! - vinnyogott fel Melzehub, aki a tetőgerendáról lóbálta lefelé a rút, karmos lábait. - Még hogy egy mihaszna angyal oldja meg a problémát! Bretheold, figyelj csak, ha meghalsz, én meg a haverom elintézzük, hogy felkerülj a tisztítótűzbe, aztán onnan emberként újjászülethetsz.

- Köszönöm, de nekem Cat...

- ...elin...

- a mindenem. Nélküle élni sem vágyom

Ezen a kijelentésen sokan elgondolkodtak. Néhány vigasztaló szó után azonban Vöröske máris a következő szomorú sorsú szereplőt kereste tekintetével. Nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire meghatódott.

- Üdv. A nevem Gordon. Korábban Fred volt, de most új feladatot kaptam. Én... annyira magányos vagyok. Nincsenek igazi barátaim.

- Nagyon sajnáljuk Fred... izé, Gordon. Melyiket szereted jobban?

- A Fredet - felelt Fred, majd egy mély 'c'-vel nagyot sóhajtott. - Bret, Cat, nagyon szépek vagytok egymás mellett. Én is ilyen szerelemre vágyom.

- Ne csüggedj! Ha nem Gordonként, akkor Haroldként vagy Ike-ként biztos találni fogsz egy rendes lányt - szállt be a vigasztalásba minden bátorságát összeszedve Pettyesképű. Fred mosolygott.

- Tényleg így gondolod?

- Pe-persze.

Fred rendőrrobot létére roppant félősnek tűnt, így csak a társaság majd felének biztatására nyugodott bele, hogy Tényleg így gondolja.

- Most én jövök! - szólalt fel Zaphkiel. - Én kísérem vissza a Földre azokat a lelkeket, akik csak ideiglenesen léptek ki a testükből és szálltak fel hozzánk. Az úton mindenkivel olyan jól el tudok beszélgetni, de később senki se hiszi el, hogy valóság volt, amit átélt és elfelejtenek. 

Fred együttérzően biccentett Zaphkiel felé, aki színpadiasan szenvedő arcot vágott.

- Oh, ugyan, ki akarna emlékezni egy ilyen unalmas alakra! - kacarászott a magasban Kajszifel.

- Gondoltál már arra, hogy szabadidődben leszállhatnál a Földre, hogy inkognitóban meglátogasd azokat, akiket te vezettél vissza? Biztos örömteli pillanatok lennének, ha látnád őket, hogyan folytatták az életüket és... biztos vagyok benne, a szívük mélyén emlékeznek rád. - Most Tekergőn volt a sor, hogy vigasztaljon.

- Hu, de nyálas lett - tátogta hangtalanul Vöröske, és kinyújtotta nyelvét.

- Én meghaltam! - emelte magasba a kezét Kleopátra, mikor megelégelte, hogy túl kevés figyelmet kap.

- Én is - vonta meg a vállát Penelope.

- De te egy kurva voltál én meg egy királynő - tiltakozott az összehasonlítás ellen Kleopátra.

- Hisztis pics...

- Állj, állj, elég legyen! - kiáltott Nyáplic. - Itt nem lesz veszekedés, meg köpködés.

- Pedig egy cicaharcot úgy megnéztem volna - kiáltott le Melzehub.

- Hess! Ti meg tűnjetek el! - csapott feléjük karmával a bűbájmacska. A két démon nevetve pofákat kezdett vágni.

- Ne is foglalkozz velük, Kleopátra. Kérlek, folytasd!

- Üdv, én vagyok a Kobra. Az én nyakamba vartrák ezt az elkényeztetett lányt. Már az idegeimre megy. Csak azért hoztam el, hogy végre láthassa, másnak sokkal nagyobb gondjai vannak, mint neki.

Kleopátra durcásan felfújta az arcát, ahogy a Kobra visszanyomta őt az ülőpárnára, de azért hallgatott.

- Én... én rossz apa voltam - vette át a szót egy sötét alak. - Meg akartam változni, de elkéstem. Egyszerűen elkéstem.

Nagydumás egy hatalmas kockás zsebkendőt nyújtott a férfinak, aki zokogva fújta bele az orrát. 

- Van ez így. Törekedj arra, hogy legközelebb ne kövesd el ugyanazokat a hibákat.

Tekergő Nyáplic mellé osont, aki időközben elkezdte feltölteni a kiürült kajástálakat.

- Még csak most jönnek a háromszázasok. Iszonyú sokan vannak. Mihez kezdjünk?

Nyáplic végiglesett a tömegen és gyors fejszámolást végzett.

- Meg kell hallgatnunk mindet. Nem dobhatjuk ki őket anélkül, hogy ne próbáltunk volna segítséget nyújtani nekik.

- És mi lesz, ha idő előtt fogy el a kaja? Vagy ha egymásnak esnek?

- Neked van ötleted? - kérdezte suttogva Nyáplic, majd mosolyt varázsolt a pofácskájára és nasival kínálta Török és Kovács ügynököket, illetve azt, aki belőlük maradt.

- Engem felrobbantottak!

- Engem elfelejtettek!

- Én megöregedtem!

- Kopasz vagyok!

- Egy eszelős őrült feldarabolta az apámat és még a barátom is elhagyott, mert "problémás a családom".

A helyzet kezdett elfajulni. A szereplők egymás szavába vágva ecsetelték balsorsukat és tragédiáikat. A macskák azt se tudták, hova kapjanak, mit menekítsenek el a kezük ügyéből. Úgy tűnt, a katasztrófa bármelyik pillanatban bekövetkezhet, aztán...

- Csengetett, Mylord?

- Igen, Stokes, kérem üzenje meg Mrs Liptonnak, hogy ma estére vendégeket várunk.

- George, én ma a klubban vacsorázom.

- Nem, Teddy, itt maradsz és végigeszed!

... valamelyikük véletlenül rálépett a távirányítóra és bekapcsolt a tv.

- Ezt a részt ismerem! Most fogják meghívni a gumigyár alkalmazottait! - kiáltott fel Bret lelkesen. Mindenki elcsendesedett, visszaült a helyére, aztán felnevettek Ivy szerencsétlenkedésén. A bűbájmacskák fellélegezhettek, és megnyugodva ültek le ők is.
Ezt a pillanatot választotta Füstpöffentő, hogy benézzen az ablakon.
- Mi ez a nagy forgalom itt? - kérdezte könnyed, füstös hangon.
- Engem kilöktek az ablakon!
- Engem agyontaposott a tömeg!
- Nincsenek barátaim!
- Öt éve egy gályán húzom az evezőket!
- Kösz, Füst, komolyan, kösz, hogy érdeklődtél - morgott a bajsza alatt Vöröske és gyilkos pillantásokat lövellt a ködsárkány felé, aki azt se tudta, hova kapja a fejét.

NYÁPLIC: Arcobaleno - Sárga

2. Sárga
Fordul a kocka!

Belegondoltál már abba, hogy mi lenne ha a te életedről írna egy blogger egy történetet? Te csak egy kitalált szereplő lennél, egy kitalált világba és életbe. Válasz ki egy eseményt, egy napodat és írd le, mintha csak egy kitaláció lenne.

Az első kicsit rövidre sikeredett, ezért kettőt is írtam ^.^"  Remélem, aki ismeri az írókat, műveiket, felfedet némi kapcsolatot közöttük.

J Goldenlane: Éjfél stílusában
Felkelt a nap és lenyugodott.

Terry Pratchet árnyékában

A napsugarak észak-keleti irányból közeledtek a ház felé, majd lassú ütemben felkúsztak a falon és megcsillogtatták a képzeletbeli szélkakast a tetején.

Zsazsogó Nyáplic a sötétített függöny mögött azon varázslók álmát aludta, akik csak álmukban képesek varázsolni, így tehát soha nem akarnak felébredni. Mircimarca fejét mélyen befúrta Zsazsi vállai közé és kényelmesen szörcsögött, egerekről álmodott. A konyha felől alvajárókat is fejbekólintó instant tésztaleves illata szűrődött be, majd egy üres alumínium macskaeledeles konzerv préselődött két használt szalvéta és egy kétnapos banánhéj közé a szemeteskosárban. Tojásos paté volt.

A hangok és illatok kavalkádja beférkőzött az álmok közé¹ és kirángatták Zsazsit az ágyból. A rosszul kialudt diákok egyszerű farmer-póló öltözetében ült asztalhoz, miközben a háttérben felcsendült Demis Roussos bakelittől karcos hangja.

Makranczy Borbálka a vásártéri tömegben egy különös idegent vett észre, aki görnyedt háttal álldogált a posta előtt, majd barna hűtőtáskájából két csekket húzott elő és a 3-as pulthoz csoszogott.

Zsazsi már előre tartott attól, ami az iskolaépületen² belül várni fogja. Néhányan az iskola előtt ácsorgók közül úgy tűnt, már tudják, mik akarnak lenni, s az Informatikusok Céhének eszközeit nyomogatták nagy hozzáértéssel, mások mérnöki pontossággal álldogáltak az ötméteres sáv szélén, és tenyerükbe rejtett csikkeket szopogattak.
Zsazsi felsietett a lépcsőkön, bemondta a kódot és belépett a hűvös előtérbe.

Dohor Gitta, a filozófia tanár a csengő gombja előtt állt és azt latolgatta, a telefonja, a karórája vagy a falra kiakasztott óra szerint csöngetnek-e be. Épp döntött, mikor G. Nagy kolléga felkattintotta a piros gomb fedelét és ráütött a csengő gombra, mire az épület minden termében s folyosóján megszólalt a rekedtes géphang.

Zsazsi kipakolta a dolgozathoz szükséges eszközöket a táskájából és tolltartójából.
- Súgsz? - bökte hátba Vinhart, aki nem volt túl lelkes követője a matematikai egyenletrendezéseknek.
- Ja, Morczy és Kalács után a tiedét is megírom - bólintott Zsazsi, s feljebb tolta orrán a szemüvegét. Zsazsi azon kevesek közé tartozott, aki képességei folytán több céhbe is be tudott volna lépni, ezért még nem kötelezte el magát semerre. Ezért haladt egyelőre még egyenesen előre. A jelenlegi másolói feladatkör csak amolyan kikacsintásnak számított. Korábban műlovarnő és hivatásos semmittevő is szeretett volna lenni, de előbbihez a ló, utóbbihoz jó sok pénz hiányzott, s e kettő hiányába egyik helyre se vették fel.

A matematika tanulmányok helyi idő szerint megválasztott professzora elölről-hátra, jobbról-balra haladva kiosztotta a feladatlapokat, majd visszatért katedrája mögé és jóízűen reggelizni kezdett.

A következő óra a felesleges testmozgástól volt hivatott megvédeni a tanulókat, avagy a számítástechnika terembe özönlöttek a diákok. Zsazsi osztálytársa prezentációt adott elő az alsóhajtósági népviseletről és a gyöngyfűzésről.

A következő szünetben felrecsegett az iskolarádió és bemondták a napi aktuális időjárást. Kelet felől morc igazgató érkezik a harmadikosok terméhez, az udvaron kosárlabda nagyságú levegővel felfújt bőrgombócok potyoghatnak az égből, a másodikosok közt nevetőkor szedi áldozatait, aki nem akar rekeszizom gyulladást, az csak szélirány felől közelítse meg őket.

Az étkezőben összeült a Menza társaság. Zsazsi ült a bal szélen, mellette Zsozsó, aki csak egy évvel volt fiatalabb nála és szolidaritásból sosem evett előttük csokoládét. Balra tőle Karli, aki mindenhova hurcolászta a cukrát. Szembe vele Centi és Ordas és utolsóként érkező Julka. Egymás szavába vágva, szimultán beszélgetésbe kezdtek az elmúlt ebéd óta eltelt idő alatti eseményekről.
Zsozsó egy hármassal lett gazdagabb külföldi nyelvből, Karli házirendbeli kitüntetést kapott a könyvtári székek melengetéséért, Centinek a következő óra lesz húzós, arra magolt épp.

A délután kínkeserveit túlélve indult is a kis társaság hazafele. Zsazsi gondolatai útközben már otthon jártak, azt számolgatta, mire mennyi ideje marad. Fél perc a cipőlevétel, öt perc átöltözés otthoni ruhában és felfrissülés, tanulás, pakolás, beszélgetés a családdal, fürdés.

Aztán mindebből egy kis tanulás és sok-sok ötletelgetés lett a következő történet szereplőinek neveit illetően, no meg egy telefonhívás a nagypapától, hogy befizette a tátránskai kirándulás árát.

_______________________________

¹Köztudott, hogy az álmok közé csak azok az illatok és hangok képesek beférkőzni, amik halkabbak egy ágyúdörgésnél és savanykásabbak a rózsa illatánál.
²Az épület harminc éve várt vakolásra, húsz éve renoválásra és közel öt éve vasrácsok tartották csak egyben a külső falakat.

NYÁPLIC: Arcobaleno - Piros

1. Piros
A múltból a jövőbe
Keresd meg a legelső írásodat (ha még megvan, ha nem találod akkor a legrégebbit amire rábukkansz) és írd újra.
Szerintem ez egy tök izgalmas dolog. Kezembe temetett arccal röhögök magamban amikor előveszem a kilencévesen írt első kis valamimet, vagy éppen az első "könyvemet" ami pontosan 72 oldalas lett. Tegyetek ti is így, és ha nem is az egészet, de egy kis részletet írjatok át úgy ahogy most írnátok le, a különbség ordító lesz és hihetetlen vicces.
A leges-legelső írásom tudom, hogy megsemmisült (általam), ám pár nappal ez előtt rátaláltam arra a bevezetőre, amit még a Boszorkányvirágokhoz írtam, ami mű miatt kezdtem el végül is blogolni, hisz fejlődni akartam, hogy a történethez méltó külsőt.

2007-2009 között az első fennmaradt, "kidolgozott" részlet. Áthúzások nélküli kézírás pontosan bemásolva.

"Az ablakon kinéző hölgyről nem lehetett megállapítani, hogy melyik éveit járja éppen. Az arca ránctalan viszony szemeiből száz év bölcsességét olvasta ki, aki csak beléjük nézett. Haja hosszú volt és dús viszont ősz. A kezével befont haját birizgálta. Bölcs szemei könytől, dühtől, örömtől és félelemtől voltak egyszerre ködösek. Az ablakon túl [olvashatatlan] vásár volt. Rengetegen sörügtek-forogtak a sátrak között. Hirtelen egy kölyökkutya nyüszítése harsogja túl a nyüzsgést. mindenki odanéz, és ekkor társa egy fehér kiscica Lecsap a kenyérre és már iszkol is. A nyüszkölés elhal s a kutyus eltűnt. Az emberek és állatok is mennek a  [...] Állatok! Hisz mindenhol ott vannak. Az egyik éppen a fris keneret visz a hátára erősített kosarakban, hisz így többet bír el, mintha egy ember vinne azokat. Nini, ott meg a bapakocsiból bújik elő egy kistigris. Ott meg épp egy kismajon ugrál a cukrosbódé előtt. Amott meg a sikátorban éppen a macska és a kutya majszolják a kenyeret.

A hölgy azonban nem várja meg, hogy befejezzék, hanem elhúzza a függönyt az ablaka elé. Ugyan nincs sok értelme, hisz az ablak a palota harmadik szintjééről bármit le az utcára. A szoba óriási palotához képest kicsi és félhomályos most, hogy eltakarták a fény útját, de azért felismerhető három macska egy oroszlán és egy flamingó körvonal. Úgy tűnik nem csak a téren lévők szeretik az állatokat, hanem a hölgy is.

- Kérem fenség tudom, hogy tudja, miért jöttünk - szólalt meg hirtelen a csendet megtörve az oroszlán és a lehető legméjebbre hajolt -, de kérem hallgasson végig.

- Halgatom - feleli homályos hangon a hölgy, akit az oroszlán fenségnek hívott.

 A főudvarhölgynek megületett a lánya..."

Nohát, kicsit még gyermeteg volt akkoriban a fantáziám, a stílus pedig messze elkerült. Leginkább a birizgálta és a harsogó nyüszítés fáj a sok helyesírási hiba mellett.

2011-2012 között egy meghibásodás miatt a leírtak 30 százaléka törlődött.
Emlékszem, kétségbeesetten hívtam fel anyukám, aki épp a város másik végében kávézgatott a barátnőivel, és a szörcsögő sírástól alig tudtam elmondani neki, mi történt. Utána jó pár évig csak vázlatolgattam, a történethez nem nyúltam.

2014 - 1 évvel a blog nyitás előtt

"A város, egy hatalmas vár köré épült, melyet most sűrű köd ölelt körbe. A vásártéren, épp vidám zenét játszott, egy vándor muzsikus, a gyerekek vígan táncoltak, és nevetgéltek.
Eközben a vár legmagasabb tornyának legtetején az idős hölgy homályos szemekkel bámult a szürkeségbe, keze ökölbe szorult egy pillanatra, majd ernyedten hullott a párkányra. Ha hallotta volna most a vidám zenét, valószínűleg zokogva rogyott volna a padlóra. Az idős hölgy mély lélegzetet vett és elhatározta, megkeményíti a szívét. Lassan végig húzta kissé ráncos ujjait, ősz haján, majd berántotta a palettákat, és megperdült, tekintetét a szoba közepén fekvő oroszlánra szegezte. (A hirtelen támadt sötétséggel, csak egy gyertyaszál szállt szembe, és harcát a falakon örökítette meg.) A hölgy méltóságteljesen egy karosszékhez sétált, félszemét végig az oroszlánon tartva. A hatalmas állat hirtelen hegyezni kezdte a fülét, majd komótosan nyújtózkodva felállt. A hölgy szemébe ismét könnyek gyűltek.
- Megszülettek?- kérdezte, izgalomtól remegő hangon. Az oroszlán az ajtó felé fordította a fejét, és lehunyta a szemét.
- Igen. Hallom a nyöszörgésüket, és érzem a jelenlétüket… - szólalt meg mély hangon majd dühösen csapott egyet a farkával.- Nem szeretem a tétlenséget. Miért hivatott, Felség?
- Nem szereted a tétlenséget? Nem szereted…- ismételgette a hölgy, miközben próbálta összeszedni magát, és elnyomni érzelmeit. Hét hónapon át harcolt, de most itt ül egy parányi szobában, és nem tud semmit se tenni, egyikük sem. A csatát elvesztették. Az ősi törvények legyőzték őket. A hölgy dühtől remegve felállt, és tett néhány bizonytalan lépést az oroszlán felé. - Ha nem szereted, akkor tegyél valamit! Biztos van még valami, amit megtehetünk értük! - A vereségbe bele kell nyugodni… aki nem tudja ezt elfogadni…- az oroszlán kerülte a hölgy tekintetét, de még így is perzselte a Felség, izzó, tehetetlen dühe.
- A gyermekeid… a családod… s te magad is… mind el fogtok pusztulni, és… és…- a hölgy könnyeivel küszködött. – a III. nem tudna tenni valamit, hisz a bírósági tanács a kezében van. Jó barátod…
- A bűnösöknek bűnhődniük kell…
- Igen, igaz, Te bűnös vagy, és Hajnalcsillag is, de a gyermekek?- a hölgy előtt az oroszlán olyan picire húzta össze magát, mintha csak egy kiscica volna.
A vár egy távoli lakosztályában, egy cirmos cica épp egyik kölykét tisztogatta, míg a másik aléltan szuszogott mellett. Az ajtó előtt, magas, szőke hajú férfi várakozott. A terve egyszerű volt, elszökteti a Hajnalcsillagot, és kölykeit. Már talált is nekik egy megfelelő rejtekhelyet, egy nagyon távoli helyen…
- A falu vándora bármelyik pillanatban ideérhet, jobb, ha sietek…- a férfi benyitott, és csakhamar felhangzott a riadó kürt: A foglyok eltűntek."

Határozottan jobb, bár ehhez a történetben időközben beálló változások is hozzájárultak. Talán a korábbi vázlatból, talán emlékezetből írtam (visszaolvasás nélkül fel tudom máig idézni a jeleneteket), a lényeg, hogy már egy fokkal komolyabban lett megszerkesztve, bár azért itt is akadnak javítani valók. Mai formájában 74+193 oldal (épp a közepe veszett el, mert külön fáljban tároltam őket, hogy ne kelljen annyit tekergetnem, ha ki akarom egészíteni valahol.

2017 - másfél évvel a blog nyitása után

Szemes várának hatalmas kőbástyái komoran tornyosultak a város keskeny, düledező sikátorai fölé. A főutca hajnali ködtől még párás ablakai alatt dübörögve megrakott szekerek igyekeztek a vásártér felé. Az ökrök, lovak és öszvérek prüszkölve, lógó nyelvvel feszültek neki hámjaiknak, hogy az egyenetlen talajú, köves utcán végighúzzák terhüket. Őket utcagyerekek és apró, kóbor állatok egész serege követte, remélve, hátha leesik egy-egy finom falat vagy posztó a szekérről.
Ahogy sorjában mind felállították asztalaikat és kipakolták a portékát, felcsendült a vidám zene is, s zsibongó forgataggá alakult alkudozó vásárlók és kereskedők tömege.
A felszálló ködfoszlányok beterítették a várat elfedve az ott lakók elől a vásári felfordulást. A keleti fal legmagasabb tornyából egy ősz hölgy bámult ki a szürkeségbe. Tekintetét elhomályosították a szeme sarkában ülő könnyek. Mereven pislogott néhányat, nem akarta kimutatni, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. Szél nem mozdult, az idő hűvös és nedves volt. Szomorú, lehangoló.
Végül elfordult az ablaktól, s a függönyöket behúzva félhomályt borított a szobára. A karosszékéhez sétált, és csak az után nézett az oroszlánra, hogy kényelmesen elhelyezkedett és megkapaszkodott a karfában.
Az látszólag nyugodtan feküdt az ajtó mellett, csupán a füle mozgott, ahogy hol kifele, hol az ajtón túlra hallgatózott.
- Elfogyott hát az idő? - kérdezte a visszafojtott indulattól remegő hangon. A hatalmas állat erre meghunyászkodva összehúzta magát.
- Igen - morogta mély torokhangon, majd megvárta, akar-e még mást mondani a hölgy. - Királynőm, kérem, árulja el, miért hívatott.
- Még mindig nem akarod elhagyni a palotát? - érkezett egy újabb kérdés a válasz helyett.
- Királynőm, nem menekülhetek el a büntetésem elől - dörmögte az oroszlán továbbra is lehajtott fejjel. Ínye elfehéredett, ahogy a szavak végén összeszorította állkapcsát.
- Erre az előtt kellett volna gondolnod, hogy elcsábítottad azt az udvarhölgyet - intett felé a hölgy, ám inkább beletörődő, mint vádló felhangok húzódtak a szomorú mosoly mögött.
- Hova rejtőzhetnék?
- Oh, szóval mégis megfordult a fejedben, királyom, a menekülés?
- Csupán őt védtem volna...
- Micsoda úriember! - horkantott a hölgy uralkodóhoz igen méltatlan módon. - Az egészre az előtt kellett volna gondolnod, hogy fenségárulást követsz el!
Metsző tekintetét az oroszlánra emelte, nem tudott többé parancsolni az érzéseinek, ökölbe szorított keze megremegett.
- Ő volt a kedvencem! Nem elég a botrány, a fenségárulás, miért épp a kedvenc udvarhölgyem? És miattad kell meghalnia neki és a kicsiknek is! - hirtelen köhögőroham tört rá, s visszahanyatlott a székbe. Az oroszlán tétován tett felé egy lépést, de a királynő leintette. - Ne, most hagyj! Kotródj a szemem elől!
- Királynőm...?
- Ne nevezz így! Megtagadlak, kitagadlak, lefokozlak! Megfosztalak királyi rangodtól - lihegte a királynő. Míg légzése ismét nyugodttá nem vált, a levegő pattanásig feszültté vált. Az oroszlán moccanni sem mert. Aztán a hölgy szelídebb hangon folytatta:
- A Harmadik király jó barátod, a bírósági tanács feje. Nem tudna tenni ő valamit az érdeketekben? Egy száműzés a másik világba?
- Hogy komédiának lássa a nép a tárgyalást? - morogta már-már sértődött hangon az oroszlán.
- Akkor hát menj, halj meg az ostobaságod és a büszkeséged miatt! - intett ismét  királynő, ezúttal végleg elbocsájtva a Második királyt. Az oroszlán, amint bezárult mögötte az ajtó, megrázta magát, majd egy szakállas, negyvenes évei közepén járó férfi alakjában elindult arra, amerről az újszülöttek nyöszörgését hallotta. Övében rövid tőr lapult. Talán még van annyi ideje, hogy meglátogassa őket.

Ezt sem érzem még tökéletesnek a bevezető szerepre, valószínűleg egész más sorok fognak (egyszer) odakerülni, ám most csak annyi volt a feladat, hogy ezt a kis részt újraírjam. Amit látok, és nagyon kitűnik, azok a -va, -ve végű szavak, még mindig túl sokat használok belőlük. Erről le kell szoknom!

A kihívás ezen pontja nagyon tetszett nekem és végső soron azért is vágtam bele, mert a pakolászás közben megtaláltam a fönti irományomat. Mit ne mondjak, meglepő volt szembesülni azzal, hogy alsósként a folyóírásom mennyire olvashatatlan volt és a veszőket hírből sem ismertem. Le  a kalappal Csilla néni előtt, hogy ki tudta guberálni minden dolgozatomból a lényeget.

NYÁPLIC: Arcobaleno Blogger Kihívás - színek

A kihívást az Első bekezdés oldalán találtam, lent pedig a hivatalos képen át a kihívást meghirdető oldalra juthattok, ha esetleg meg tetszett és szeretnétek még többet olvasni, megtudni róla. Íme a teljes kihívás:

1. Piros A múltból a jövőbe
Keresd meg a legelső írásodat (ha még megvan, ha nem találod akkor a legrégebbit amire rábukkansz) és írd újra.
Szerintem ez egy tök izgalmas dolog. Kezembe temetett arccal röhögök magamban amikor előveszem a kilencévesen írt első kis valamimet, vagy éppen az első "könyvemet" ami pontosan 72 oldalas lett. Tegyetek ti is így, és ha nem is az egészet, de egy kis részletet írjatok át úgy ahogy most írnátok le, a különbség ordító lesz és hihetetlen vicces.

2. Sárga Fordul a kocka!
Belegondoltál már abba, hogy mi lenne ha a te életedről írna egy blogger egy történetet? Te csak egy kitalált szereplő lennél, egy kitalált világba és életbe. Válasz ki egy eseményt, egy napodat és írd le, mintha csak egy kitaláció lenne.

3. Zöld A Nagy Találkozás
Ki az akit valószínűleg bosszúból megölnének a szereplői ha esetleg találkoznának vele? Hát igen...fogadjunk, hogy kb. mindegyikőnket, ugyanis valljuk be, sokszor nem épp a legjobb sorsot szánjuk nekik, meghalnak, kinyírjuk a szerelmüket, esetleg úgy alakítjuk a szálakat, hogy a lehető legrosszabb legyen nekik csak, hogy egy kis izgalmat vigyünk a történetbe. És mi lenne akkor ha találkoznának veled, a megalkotójukkal és jól megmondhatnák neked a magukét? Írd le, hogy te, hogy képzeled el ezt a találkozást!

4. Kék Fejlődj!
Nem szeretsz E/3-ba írni? Vagy esetleg a fiú szemszögtől rázz ki a hideg? Nem tudsz fejlécet szerkeszteni? Még nem írtál fanfictiont, vagy esetleg egy novellát? Hát akkor eljött az idő, hogy kipróbáld azt ami nem megy. Próbáld ki, hátha kiderül, hogy nem is megy rosszul az amit elsőnek utáltál/úgy gondoltad nem tudod megcsinálni. Ha max rosszul sül el a dolog, fogd a kihívásra.


5. Lila
Minden nézőpont kérdése!
Válaszd ki egy meglévő történeted és írd át egy mellékszereplő szemszögéből. Elég csak egy fontosabb párbeszédet, vagy egy részt, nem kell az egészet, de ha tényleg beleéled magad és egy másik szereplő érzéseivel és gondolataival írod le ugyanazt amit már egyszer a főszereplőével érdekes lesz, hogy mennyire megváltozik a nézőpontod. 

A Colorati blog kihívása

NYÁPLIC: Summer Days book tag

A Spoiler, spoiler hátán c blogról érkezett a kihívás, amit a leggyorsabb módon ki is töltöttem. Valóban gyors voltam, ezt az is mutatja, hogy megírtam az összes választ és a macsek csak akkor vette észre, hogy ülök, és foglalta el helyét az ölemben kitúrva a laptopot, mikor ehhez a bevezetőhöz értem.

1. Nyáron mindenkinek kicsivel több szabad ideje van, ezért az új könyvek mellett előkerülnek már a régen olvasott regények is, egy kis nosztalgia erejéig. Te melyik könyvet olvastad a legtöbbször?

Nos, a több szabadidő stimmel, de én speciel nyáron általában kevesebbet olvasok, mint év közben.
Ki érti ezt? Folyton utazok, mg ha nem is nyaralásokra, de a rokonok között őrlődve, itt-ott három-négy könyv is folyamatban van, aztán meg a felszabaduló egyéb rengeteg szabadidőmet olyan remek szórakozásokra is fordíthatom, mint pl KRESZ tanfolyamra járás. És az is stimmel, hogy nyáron sokkal több az újraolvasás részemről.

A legtöbbször a Rejtély a Fekete Ló Farmon-t olvastam, de szorosan mögötte ott van A vándorló palota és az Öt lány a sarkamban.

2. Ha nyár, akkor kötelező olvasmány, vagy tipikus nyári olvasmányok? Ha már nem jársz iskolába,akkor értelmezd úgy a választ, amikor még iskolába jártál!

Nálunk a magyartanár mindig leszögezte, hogy ne olvassunk kötelezőket nyáron, mert teljesen felesleges, hisz mire a tananyagban odaérünk, rég elfelejtjük, így sok társunkkal ellentétben  a mi sulinkban nem voltak kötelező nyári olvasmányok. Szóval a válaszom b, tipikus nyári olvasmányok. Már csak azt kell pontosítani, mi a tipikus. Ami nyáron játszódik és lehetőleg romantikus? Ez esetben a c, egyéb lesz a megoldás, hisz kapásból egy vámpíros könyvvel indítottam, amiben nem pont a romantika játszott főszerepet, ahogy az Isteni balhéban sem, de még a Mágia színében sem. Arról a gyilkolászósról már nem is ejtek szót (még moly.hu-n se jelöltem ^.^")

3. Szerinted tipikusan nyári olvasmány:

Oh, előbb végig kellett volna olvasnom a kérdéseket, mielőtt fentebb elkezdem ezt a témát feszegetni.
Tipikus nyári olvasmánynak szerintem egy könnyed fantasy vagy egy vérfagyasztó krimi is tökéletesen megteszi. Nyáron bulizó, ide-oda utazó tinikről viszont nem olvasnék. Még elfogna az irigység, ahogy lehangoló szappanoperákra sem vágyom.

Mégis nyár, forróság, legyen Rejtő Jenő (P Howard): Csontbrigádja. Hogy rájöjjünk, 39°C még nem a világ vége.

4. Ha nyár, akkor szerelem! Kedvenc könyves párosod? 

Sophie Hatter és Howel Jenkins - nah, ki tudja, hogy melyik könyvből? A helyes megfejtők között kisorsolok egy vendégszereplést a Kuckóban :3

5. Olvasmányaid alapján, te hova utaznál el legszívesebben nyaralni?
A Summer Book tagban Ingaryt jelöltem meg emlékeim szerint, akkor azt úgy veszem, már megvolt. Hova is? Hm... Japánba  youkaiokat nézegetni Natsume Takashi világába. (Azt hiszem még nem említettem, hogy a japán folklór a kedvencem, igaz?)

6. Ez lehűt! Mondj egy borzongató könyvet, amit szerettél:

Agatha Christie: Macska a galambok közt

7. Ez felpezsdít! Mondj egy érzelmektől túlfűtött, forró szerelmi történetet, amit olvastál!

Eh... öhm... izé... forró? Meg érzelmek? Keresem... geh... nehogy már kifogjon rajtam... nem mégse jut eszembe semmi... reménytelen vagyok... de talán... Szelíd szépség Eloisa Jamestől.

8. Idén nyáron melyik könyvet viszed magaddal a nyaralásodra?

Idén nyáron én Kevin Hearne Üldöztetve c könyvét vittem magammal a nyaralásra, hogy végre ki tudjam olvasni. Hazafele a három órás vonatúton sikerült is XD

Kihívottaim Tiszián, ha elvállalja és Szürke Brukú.

PETTYESKÉPŰ: Appassionata Chance balladája

Rég véget értek már azok az idők, mikor csupán a jót kellett a rossztól megkülönböztetnünk. Változik minden, hiszen új kihívók érkeztek. Robotok. Emberi külsejük, beszédük szinte tökéletes. Csak egy mód van rá, hogy vérontás nélkül felismerjük őket.

- Appasionata Chance, nincs munkám számodra – dübörögött fel az elutasítás Carl Watson hatalmas torkából.

- Kéérlek! – A sírás határára sodródva könyörögtem neki, miközben még a kártyámat is meglengettem az orra előtt. – Látod? Két C+ szintű küldetés. Engem totál bepalizott az a srác. Nincs elég kreditem leszedetni őket a listámról, kérlek, adj valamit!

A boltos merev nyakán a feje kíméletlenül előbb balra, majd jobbra fordult.

- Appassionata Chance, nincs munkám számodra.

Igen, ez az egyetlen, amiből kiderül, ki robot és ember. Mindenkit, köztük magukat is állandóan a teljes nevükön szólítják. Nem, nem így, csak vicceltem. Igazából minden robotban ott fut még az alapprogram, az abban foglalt feladatukkal és az előre bemásolt mondatkészlettel. Minden, amit azután töltöttek fel maguknak, teljesen kiszámíthatatlan és ezzel együtt tökéletesen emberi, ám ha valaki olyat tesz vagy mond, ami az alapprogramjukhoz illeszkedik, akkor az lefut és ehhez hasonló, ismétlődő, monoton válaszokat eredményez. Ezt egyszerűen képtelenek felülírni a mi legnagyobb szerencsénkre.

A másik dolog, ami a beszélgetésünkből kiderült, hogy korántsem minden robotból vált renegát, ami öncélúan fejleszteni kezdte magát. Watson például átnyergelt a zöldségüzletbe, és most egy vegyeskereskedése van. Az olyan kalandorok, mint én is, rendszeresen felkeressük, hogy a már említett automatikáját kihasználva pénzt csikarjunk ki belőle. Általában hamarabb be szokta adni a derekát, ám ezúttal kitartóan ellenállt.

- Na, Watson! Régi ismeretségünk emlékére adj nekem egy fuvart! – Nem adtam fel. Öt éve tartó kalandorkodásom során megtanultam, hogy mindnek ott van valahol a gyenge pontja, ám az éhség kifejezetten türelmetlenné tett Watsonnal szemben.

- Meló kell, bogaram? – lépett mellénk egy guacho kalapos férfi. Amerikainak tűnt, habár mexikói ruhát viselt. Látszólag már a harmincat is megugrotta, de lehet, sötét, cserzett bőre miatt tűnt csak olyan idősnek. Nem volt helybeli, azt rögtön felismertem abból, ahogy megszólított. Itt mindenki ismer, ez egy kis városka a sivatag közepén. Nem akartam vele foglalkozni. Fura alak, nekem meg nem életre szóló kaland kell, hanem könnyű pénz.

- Te meg ki a fene vagy!?

- Ha megtudnád, meg kellene ölnöm téged.

- Na ne röhögtess!

- Bárcsak vicc lenne... de a te érdekedben, inkább hívj csak Senkinek.

- Senki? Micsoda béna név! – Nem hiába nevezett el anyám szenvedélyesnek, ám végül mégis ő került ki győztesen azzal a fene nagy magabiztosságával és a kissé gunyoros félmosolyával. Mielőtt bármit tehettem volna, kikapta a kezemből a kártyám és megnyitotta a rajta szereplő küldetéseket.

- Mit keres egy fejvadász egy robot boltja előtt? – kérdezte meglepetten.

- Nem vagyok fejvadász – sziszegtem a fogaim között sértetten. – Egy barátom felültetett, hogy jelentkezzek én is a csapatukba és több kreditet vehessenek fel a melók elvállalásáért. Aztán itt hagytak.

Appassionata Chance rövid élettörténete ezzel össze is lett foglalva. Anyám ötévesen, tizenkettő voltam, mikor nagyanyám is megunt, most meg Dryas lépett le, nekem meg itt van ez a két befejezetlen küldetés és már csak egy helyem van a kártyán. Hiába, még most is él a női diszkrimináció. A férfiaknak öt helyük van. Valami gyors, könnyű meló kell, hogy aztán a Sheriff hivatalban levetethessem azt a kettőt az előleg visszafizetésével. Nem hiányzott, hogy így feltartsanak.

- Add vissza azonnal! – kiáltottam rá. – Ez a duma még bevált volna egy western filmben, de nálam nem. Dögöljön meg más, nem érdekel se a küldetésed, se az igazi neved.

- Kár, hogy ezt mondod, mikor már elvállaltad – ejtette vissza kezembe a kártyát, amin ott terpeszkedett a harmadik sorban a Cornell-völgy legendája nevű legújabb küldetés. Besorolása B.

- Jó, kész, ennyi! Nem érdekel a közmunka, én jelentem, hogy ellopták a kártyát! – már épp füttyentettem volna a lovamnak, mikor Senki váratlan lekapta fejéről a kalapot és elállta az utam.

- Ígérem, ha velem tartasz, segítek megcsinálni az egyik C-s küldetésed. Mit szólsz, bogár?

- C+ - javítottam ki automatikusan, majd gyors mérlegelés után, no meg sötét, barna szemeinek unszolására végül rábólintottam az ajánlatára. – Minek kellek neked épp én?

Senki zavartan visszahúzta szemébe a kalapot, s valami olyasmit motyogott, hogy neki muszáj ezt a küldetést megcsinálnia.

- Jó van – ismerem én az ilyen helyzeteket. – Ki jön még?

- Csak mi ketten – felelt, magabiztossága ismét az egekben volt.

- Egy lószart megyünk mi ketten! – Ez a sorsod Chance, minden flúgos téged talál meg. – Hanyadik küldetésed lesz ez? Ne, ne válaszolj, inkább azt mond, mennyi kredited van rá?

Elmentünk együtt a szatócsboltba, majd szekeret béreltünk az unokatestvéremtől. Perdonát, hűséges araappaloosám a kocsi mögé kötöttem Senki robosztus sárgája mellé, majd nekivágtunk a térkép jelölte útnak a Sorompó szikla felé.

- Fura név az Appassionata – kezdeményezett kisvártatva beszélgetést Senki.

- Olasz. Anyám olasz volt.

- Léteznek még olaszok? – jött erre a meglepett, áh, cseppet sem bántó kérdés.

- Képzeld, léteznek! Az, hogy a robotok lecsaptak a technológiánkra és visszavetettek minket a középkorba, még nem azt jelenti, hogy a Feltámadás előtt nem éltek itt olaszok. Amúgy is közlöm, azóta már néhány gőzhajónak sikerült elérnie az európai kontinenst és vica versa, szóval simán élhetnének itt új olaszok is.

- Jó, nyugi – emelte fel védekezőn a kezét.

- És neked miért olyan fene nagy titok a neved? – dőltem hátra a csomagokon, coltom a kezem ügyében pihent tüzelésre készen.

- Nem érdemes erről faggatnod – felelt. Vállat vontam, és rátértem a következő kérdésre.

- Miért olyan fontos neked ez a küldetés?

- Múltam van vele – pöccintette meg kalapja karimáját, s a bakról hátrafordulva rám vigyorgott. Igazán felkavaró mosolya volt.

- Honnan jöttél?

- Túl a dűnén, hol bölény az úúúr, hol a prérifarkas labdába se rúúg… - kezdett erre bele egy idétlen dalba, mire jól gerincen rúgtam. Ha robot, nem számít, ha ember, megérdemelte, amiért így szórakozik velem.

Mire délben megálltunk, már nem maradt több kérdésem. Senki mindre megfelelt a maga laza, időnként igazán idegesítő, mégis szórakoztató módján, és helyesen.

A Sorompó szikla volt a Cornell-völgy bejárata. Akkor már Perdona hátán ültem, és onnan figyeltem a környéket. Kihaltnak tűnt. Amint átléptünk rajta, a kártyámon felvillant az Aktív küldetés ikon, mellette egy visszaszámláló.

- Ez meg mi? – fordítottam felé, mire ártatlan képpel közölte, hogy annyi időnk van felhozni a kincset a völgy legvégében lévő bányából, mielőtt felrobban a fölötte lévő víztározó gátja. – A rohadt életbe! – kiáltottam bele a sziklarengetegbe, majd megsarkantyúztam Perdonát, aki úgy lőtt ki, mint egy íjpuskából a nyíl. Senki a szekérrel hamar lemaradt mögöttünk, így dühöm csillapultával visszaváltottam poroszkálásra és bevártam.

- Ha ezt nem élném túl, kérlek Istenem, bosszulj meg Dryasnak! A következő szeretője kaparja ki a szemét, az alkohol égesse szét a nyelőcsövét, szoruljon a lova alá és törjön el mindkét lába.

- Nyugi, megvédelek – léptetett mögém Senki vélhetőleg félrehallva az imám. Guachó kalapja alatt megvillantak sötét szemei és én tényleg hinni akartam, hogy a Trulink-teszt rendesen működött. – Kopi remek ló, ő majd segít a tárnában.

- Csak siessünk – elővettem a petróleumlámpát a szekérből, hogy legyen lent fényünk.– Rohadt robotok, hogy volt képük elvenni tőlünk az elektromosságot is!

Senki közben feladta Kopira a hámot, amit a zömök sárga meglepő beletörődéssel és egykedvűséggel fogadott. Ellenben az én tüzes araapalloosám lesunyt fülekkel kémlelte a magasan az ég felé nyúló sziklákat.

- A bányákban az élő tűz sokkal biztonságosabb – figyelmeztetett Senki. – Mutatja, mennyi oxigénünk van még.

Vissza akartam vágni valami jó csípőset, ám ekkor a kártyám ismét jelzett, hogy a kincs közelébe értünk. Az időnk is vészesen fogyott.

- Nem viszed el a kincset! – ugrott váratlan elénk egy koszos bányász, akit Senki lazán leütött a muskétája tusával.

- Nem lesz…?

- Ő csak tartozék – vonta meg a vállát Senki és átlépett az eszméletlen férfi felett. Leguggoltam, és apró vágást ejtettem a rongyokból kilógó alkarján. A szivárgó folyadék édeskés szagú volt.

- Honnan tudtad? – kérdeztem, ahogy Senki tovább vezetett egyre lejjebb az aknában.

- Mondtam már, közös a múltunk. – Ennél többet hiába próbáltam kiszedni belőle, egy lépéssel se jutottam közelebb a megoldáshoz. Nem engedett egy kicsit sem a titokzatos macsó álcájából.

Beértünk egy földalatti terembe. Négy megrakott csille álldogált ott egymásba akasztva, a közelben halott bányászok hevertek. Hat robotot számoltam, a többi ember volt. Ezen kívül három névtelen kősírt is találtam nem sokkal messzebb.

- Mióta lehetnek itt? Réginek tűnnek. Talán még a Feltámadást sem érték meg?

- Nem – bólintott Senki. - Jerry Cornell, Don Trenton és Tim Bennet – sorolta a sírok alatt nyugvók neveit. – Jerry nagybátyjáé volt a bánya. Itt ért minket a Feltámadás. Csak öten éltük túl – kalapját, ahogy illik, levette a fejéről. – Aztán szétszéledtünk. Az én feladatom volt megtartani a létszámot. Én hoztam Dont és Timet is a bányába. Jerryt is én beszéltem rá, hogy látogasson le aznap - keresztet vetett, majd a csillék felé fordult. - Ez a fuvar az enyém. Az utolsó.

Szeme csillogott a lámpa fényében. Ekkor valami hirtelen derengeni kezdett erről az egészről.

- Ez a Conrell&Miller bánya? – kiáltottam, mikor végre kikristályosodott az egész. – Ezt a bányát rohanták le a Feltámadottak az első nap? Itt volt az a mészárlás! Úgy tudtam, az összes embert megölték.

- Igen, mindenki így tudja – bólintott Senki. Így már értettem is, miért nem akarta elárulni a nevét. Közben ő befogta Kopit. Ahogy megfeszültek az illesztések, a fém megcsikordult, Kopi minden erejét megfeszítve küzdött a súllyal, majd a csillék lassan elindultak.

Félúton járhattunk, mikor a kártyám jelezte, az utolsó félórába értünk.

- Sietnünk kell, Senki! Nincs túl sok időnk.

Ő gondterhelten megvakarta a nyakát. – Még a völgyből is ki kell érnünk, mielőtt a víz mindent eláraszt.

Megállította Kopit, majd leoldotta a hátsó három csillét. Néhány pillanatig szomorúan figyeltük, ahogy lassan döcögve, majd egyre gyorsulva legorulnak lefelé. Habár a kincs háromnegyedét elvesztettük, Kopi ezáltal megtáltosodott és a hátralévő utat végig ügetve tette meg.

Ahogy kiértünk, rohantam a szekérhez, hogy közelebb vigyem a bánya bejáratához és hamarabb végezzünk a felpakolással. Alig negyed óránk maradt.

- Hagyd a szekeret! – kiáltott rám Senki. - A zsákokat hozd!

Kiszórtam belőlük mindent, majd visszasiettem a két vászonzsákkal. Senki mindkettőt megtöltötte kövekkel, én addig kifogtam az ökröt és az ostorral hatalmasat vágva a farára elindítottam kifelé. A szekér aljáról felszedtem a két birkabőrt, azt húztam fel a nyereg alá alátétnek, hogy a kövek ne sértsék fel a lovak bőrét, majd felkötöttük a zsákokat és vágtatva megindultunk kifelé. A szívem végig a torkomban dobogott. Csak jussunk ki innen élve!

Végre feltűnt előttünk a Sorompó szikla. Kiérve a kártyám zölden felvillant, jelezve a küldetés teljesítve. Nem is tudtam, minek örüljek abban a pillanatban jobban. A sok kreditnek, amit a küldetésért kaptam, azoknak a krediteknek, amit még a kincsekért kapni fogunk vagy annak, hogy Senki örömében épp most húzott át Kopi nyakába, hogy hátulról átölelve megcsókolhasson. Az adrenalin erősen dolgozott még bennem. Odafordulva hozzá belenevettem az arcába, majd visszacsókoltam.

- Tudod – kezdte, közben kisimított arcomból egy kósza tincset. – A nevem… Teo Walken.

Ahogy másnap estefelé beértünk a városkámba, tudtam, ha most nem kérdezek rá, lehet, többé nem lesz rá alkalmam.

- Walken, most mihez fogsz kezdeni? – hangom a bizonytalanságtól megremegett.

- Először is jól leiszom magam a túlélésünk örömére – felelte vigyorogva, s Kopit az ivó felé irányította.

Bentről dulakodás hangjai szűrődtek ki, majd váratlan Mimi, az egyik táncoslány dühtől és sértettségtől vöröslő arca jelent meg az ajtóban.

Walken leugrott a nyeregből és Kopi kantárját egy gyors mozdulattal áthurkolta a fán, ahová már a Sheriff lova is ki volt kötve. Perdona a vizes vályú felé húzott. Tétován engedtem neki.

- Ezt még megbánod, Vince! – kiáltotta hátra se fordulva Mimi. – Találok én különb munkát is, meglásd!

Walken arcán ekkor átsuhant valami, majd a következő percben vigyorogva odalépett a lány elé.

- Meló kell, bogaram?

Nem vártam meg, hogy folytassa. Előhúztam a coltom és hátba lőttem.

- Ő Teo Walken, egy toborzórobot. Ha minden igaz, többrendbeli gyilkosságért körözik. Ha leadod a Sheriffnél, az árából kihúzhatod a következő fél évet – vetettem oda a döbbent Miminek, majd megsarkantyúztam a lovam, és elvágtattam. Hogy senki ne láthassa a könnyeimet.

A fülemben ott visszhangoztak Carl szavai. Appassionata Chance, nincs munkám számodra. Appassionata Chance, nincs boldogság számodra.

APPASSIONATA CHANCE BALLADÁJA

Ginsinetti blog versenyére íródott. A feladat egy előre megadott részlet beépítésével novellát alkotni.

Appassionata különdíjazott lett.