NYÁPLIC: Háttérsztorik 2.

Az előző részben a Hangtörténetek, a Pont Mirabeau, a Marjory Stedman a végén eltűnik és a Kis Szent Gabrielle legendája című történetek mögött rejlő inspirációról és egyéb - vélhetőleg - érdekességekről volt szó.

Akkor lássuk a következő négy történetet, amiknél itt általánosságban, a külön oldalukon (ha tartozik hozzájuk) pedig a spoileresebb érdekességeket olvashatjátok, melyekre a borítóképre kattintva juthattok el.

Az Ablakgyilkossághoz és a Szeretlekhez hasonlóan ez a történet is szó szerint kifolyt az ujjaim közül. Egyáltalán nem tudtam, hogyan fog végződni, én is csak a legvégén tudtam meg.

A történetben szereplő tavaszlakók és szürkék mind férfiak, de nem csak ők élnek ebben a világban. Az egész létüket a virágok illatával sodródva képzeltem el, s habár tudnak szeretni, nem éreznek szenvedélyt. Thálin ettől volt különleges. Ő érzett valamit. Rasmin pedig, ő mozdulni akart. Kiszakadni a megszokottból. Dán is többre vágyott, nem törődött bele a sorsába, és szerencséje is volt azzal, hogy meglátta a kaput.

Babu meglepődött, mikor kiderült, ez egy novella csupán, nem lesz folytatása. Valóban nem sok történetem zárom függővéggel, de itt úgy éreztem, jobb, ha meghagyom mindenkinek, hogy döntse el, hová jutottak hőseink.

Az egész történet ötlete két mondatra visszavezethető, amelyet A férj, aki elfelejtette  feleségét c regényben olvastam:

"A [...] találkozás azt juttatta eszembe, hogy talán meghaltam, és éppen a mennyország felé tartok. Persze ez nem túl valószínű; Isten humora nem lehet annyira fanyar, hogy a holtakat a londoni metrón szállítsa a mennybe, csúcsforgalom idején."

Ez az első folytatásos történetem a blogon és az első, amit már be is fejeztem. Az eredeti verziót nagyjából három napi vázlatolás után két hét alatt írtam meg. A kidolgozott és a végleges változatokban azonban Nastia kivételével minden szereplő átalakult kissé.

Amíg a névválasztós fejezetet meg nem írtam, addig csak a három főszereplő neve volt meg. A többiek középkorú nőként és hórihorgas férfiként szerepeltek a jegyzetekben.

A "Minek kitalálni azt a részletet, amit úgysem mondasz el?" elvet már más történetemnél is alkalmaztam, mivel megrögzött novellista vagyok. Ez alapján íródott az első közzétett folytatásos történetem is, a Lélekvasút, szóval ezek a melléktörténetek nem születtek volna meg BabuMiriel nélkül, aki nemes egyszerűséggel megkérdezte, mi lett a többiekkel.

Ez az ő történetük. Eredetileg három részből állt, Hildegárd, Evans és Helga, később kiegészült Chieko kissé rendhagyó, történelmileg is sokkal töményebb történetével.

Helga is eredetileg a XIX. század környékén élt volna, és félénk kalapos lánynak készült, ám ezt az elképzelést végül már csak a borítókép őrizte meg. Hasonlóan Evanshoz, ő is ugrott néhány évszázadot, csakhogy ő már az első megjelenés, míg Evans csak a javított verzióban. 

Olaszt tanulok az iskolában, és van is néhány kedvenc szavam, avagy szeretem gyűjteni a szép és különleges hangzású idegen szavakat. Angolban például ilyen a rainbow, olaszban pedig az Appassionata. Annyi erő és szenvedély van ebben a szóban, ha hallom egy spanyol bikaviadal képe jelenik meg előttem, ahogy a matador meglebegteti a bika előtt a vörös posztót.

Appassionata lova, Perdona egy filmből kapta a nevét, a Dio Perdona, Io no (Isten megbocsájt, én nem), mely kijelentés eredetileg egy sofőr szájából hangzott el, mikor a színészeket a forgatásra vitte. Úgy megtetszett a rendezőnek, hogy végül ez lett a film címe is.

A történet keretét a Szárnyas fejvadász, illetve a Westworld ihlette, és van benne egy csipetnyi videójáték feeling is, ezzel a küldetés elfogadással.

Remélem tetszett ez a rövid kis bejegyzés!