PETTYESKÉPŰ: Appassionata Chance balladája

Rég véget értek már azok az idők, mikor csupán a jót kellett a rossztól megkülönböztetnünk. Változik minden, hiszen új kihívók érkeztek. Robotok. Emberi külsejük, beszédük szinte tökéletes. Csak egy mód van rá, hogy vérontás nélkül felismerjük őket.

- Appasionata Chance, nincs munkám számodra – dübörögött fel az elutasítás Carl Watson hatalmas torkából.

- Kéérlek! – A sírás határára sodródva könyörögtem neki, miközben még a kártyámat is meglengettem az orra előtt. – Látod? Két C+ szintű küldetés. Engem totál bepalizott az a srác. Nincs elég kreditem leszedetni őket a listámról, kérlek, adj valamit!

A boltos merev nyakán a feje kíméletlenül előbb balra, majd jobbra fordult.

- Appassionata Chance, nincs munkám számodra.

Igen, ez az egyetlen, amiből kiderül, ki robot és ember. Mindenkit, köztük magukat is állandóan a teljes nevükön szólítják. Nem, nem így, csak vicceltem. Igazából minden robotban ott fut még az alapprogram, az abban foglalt feladatukkal és az előre bemásolt mondatkészlettel. Minden, amit azután töltöttek fel maguknak, teljesen kiszámíthatatlan és ezzel együtt tökéletesen emberi, ám ha valaki olyat tesz vagy mond, ami az alapprogramjukhoz illeszkedik, akkor az lefut és ehhez hasonló, ismétlődő, monoton válaszokat eredményez. Ezt egyszerűen képtelenek felülírni a mi legnagyobb szerencsénkre.

A másik dolog, ami a beszélgetésünkből kiderült, hogy korántsem minden robotból vált renegát, ami öncélúan fejleszteni kezdte magát. Watson például átnyergelt a zöldségüzletbe, és most egy vegyeskereskedése van. Az olyan kalandorok, mint én is, rendszeresen felkeressük, hogy a már említett automatikáját kihasználva pénzt csikarjunk ki belőle. Általában hamarabb be szokta adni a derekát, ám ezúttal kitartóan ellenállt.

- Na, Watson! Régi ismeretségünk emlékére adj nekem egy fuvart! – Nem adtam fel. Öt éve tartó kalandorkodásom során megtanultam, hogy mindnek ott van valahol a gyenge pontja, ám az éhség kifejezetten türelmetlenné tett Watsonnal szemben.

- Meló kell, bogaram? – lépett mellénk egy guacho kalapos férfi. Amerikainak tűnt, habár mexikói ruhát viselt. Látszólag már a harmincat is megugrotta, de lehet, sötét, cserzett bőre miatt tűnt csak olyan idősnek. Nem volt helybeli, azt rögtön felismertem abból, ahogy megszólított. Itt mindenki ismer, ez egy kis városka a sivatag közepén. Nem akartam vele foglalkozni. Fura alak, nekem meg nem életre szóló kaland kell, hanem könnyű pénz.

- Te meg ki a fene vagy!?

- Ha megtudnád, meg kellene ölnöm téged.

- Na ne röhögtess!

- Bárcsak vicc lenne... de a te érdekedben, inkább hívj csak Senkinek.

- Senki? Micsoda béna név! – Nem hiába nevezett el anyám szenvedélyesnek, ám végül mégis ő került ki győztesen azzal a fene nagy magabiztosságával és a kissé gunyoros félmosolyával. Mielőtt bármit tehettem volna, kikapta a kezemből a kártyám és megnyitotta a rajta szereplő küldetéseket.

- Mit keres egy fejvadász egy robot boltja előtt? – kérdezte meglepetten.

- Nem vagyok fejvadász – sziszegtem a fogaim között sértetten. – Egy barátom felültetett, hogy jelentkezzek én is a csapatukba és több kreditet vehessenek fel a melók elvállalásáért. Aztán itt hagytak.

Appassionata Chance rövid élettörténete ezzel össze is lett foglalva. Anyám ötévesen, tizenkettő voltam, mikor nagyanyám is megunt, most meg Dryas lépett le, nekem meg itt van ez a két befejezetlen küldetés és már csak egy helyem van a kártyán. Hiába, még most is él a női diszkrimináció. A férfiaknak öt helyük van. Valami gyors, könnyű meló kell, hogy aztán a Sheriff hivatalban levetethessem azt a kettőt az előleg visszafizetésével. Nem hiányzott, hogy így feltartsanak.

- Add vissza azonnal! – kiáltottam rá. – Ez a duma még bevált volna egy western filmben, de nálam nem. Dögöljön meg más, nem érdekel se a küldetésed, se az igazi neved.

- Kár, hogy ezt mondod, mikor már elvállaltad – ejtette vissza kezembe a kártyát, amin ott terpeszkedett a harmadik sorban a Cornell-völgy legendája nevű legújabb küldetés. Besorolása B.

- Jó, kész, ennyi! Nem érdekel a közmunka, én jelentem, hogy ellopták a kártyát! – már épp füttyentettem volna a lovamnak, mikor Senki váratlan lekapta fejéről a kalapot és elállta az utam.

- Ígérem, ha velem tartasz, segítek megcsinálni az egyik C-s küldetésed. Mit szólsz, bogár?

- C+ - javítottam ki automatikusan, majd gyors mérlegelés után, no meg sötét, barna szemeinek unszolására végül rábólintottam az ajánlatára. – Minek kellek neked épp én?

Senki zavartan visszahúzta szemébe a kalapot, s valami olyasmit motyogott, hogy neki muszáj ezt a küldetést megcsinálnia.

- Jó van – ismerem én az ilyen helyzeteket. – Ki jön még?

- Csak mi ketten – felelt, magabiztossága ismét az egekben volt.

- Egy lószart megyünk mi ketten! – Ez a sorsod Chance, minden flúgos téged talál meg. – Hanyadik küldetésed lesz ez? Ne, ne válaszolj, inkább azt mond, mennyi kredited van rá?

Elmentünk együtt a szatócsboltba, majd szekeret béreltünk az unokatestvéremtől. Perdonát, hűséges araappaloosám a kocsi mögé kötöttem Senki robosztus sárgája mellé, majd nekivágtunk a térkép jelölte útnak a Sorompó szikla felé.

- Fura név az Appassionata – kezdeményezett kisvártatva beszélgetést Senki.

- Olasz. Anyám olasz volt.

- Léteznek még olaszok? – jött erre a meglepett, áh, cseppet sem bántó kérdés.

- Képzeld, léteznek! Az, hogy a robotok lecsaptak a technológiánkra és visszavetettek minket a középkorba, még nem azt jelenti, hogy a Feltámadás előtt nem éltek itt olaszok. Amúgy is közlöm, azóta már néhány gőzhajónak sikerült elérnie az európai kontinenst és vica versa, szóval simán élhetnének itt új olaszok is.

- Jó, nyugi – emelte fel védekezőn a kezét.

- És neked miért olyan fene nagy titok a neved? – dőltem hátra a csomagokon, coltom a kezem ügyében pihent tüzelésre készen.

- Nem érdemes erről faggatnod – felelt. Vállat vontam, és rátértem a következő kérdésre.

- Miért olyan fontos neked ez a küldetés?

- Múltam van vele – pöccintette meg kalapja karimáját, s a bakról hátrafordulva rám vigyorgott. Igazán felkavaró mosolya volt.

- Honnan jöttél?

- Túl a dűnén, hol bölény az úúúr, hol a prérifarkas labdába se rúúg… - kezdett erre bele egy idétlen dalba, mire jól gerincen rúgtam. Ha robot, nem számít, ha ember, megérdemelte, amiért így szórakozik velem.

Mire délben megálltunk, már nem maradt több kérdésem. Senki mindre megfelelt a maga laza, időnként igazán idegesítő, mégis szórakoztató módján, és helyesen.

A Sorompó szikla volt a Cornell-völgy bejárata. Akkor már Perdona hátán ültem, és onnan figyeltem a környéket. Kihaltnak tűnt. Amint átléptünk rajta, a kártyámon felvillant az Aktív küldetés ikon, mellette egy visszaszámláló.

- Ez meg mi? – fordítottam felé, mire ártatlan képpel közölte, hogy annyi időnk van felhozni a kincset a völgy legvégében lévő bányából, mielőtt felrobban a fölötte lévő víztározó gátja. – A rohadt életbe! – kiáltottam bele a sziklarengetegbe, majd megsarkantyúztam Perdonát, aki úgy lőtt ki, mint egy íjpuskából a nyíl. Senki a szekérrel hamar lemaradt mögöttünk, így dühöm csillapultával visszaváltottam poroszkálásra és bevártam.

- Ha ezt nem élném túl, kérlek Istenem, bosszulj meg Dryasnak! A következő szeretője kaparja ki a szemét, az alkohol égesse szét a nyelőcsövét, szoruljon a lova alá és törjön el mindkét lába.

- Nyugi, megvédelek – léptetett mögém Senki vélhetőleg félrehallva az imám. Guachó kalapja alatt megvillantak sötét szemei és én tényleg hinni akartam, hogy a Trulink-teszt rendesen működött. – Kopi remek ló, ő majd segít a tárnában.

- Csak siessünk – elővettem a petróleumlámpát a szekérből, hogy legyen lent fényünk.– Rohadt robotok, hogy volt képük elvenni tőlünk az elektromosságot is!

Senki közben feladta Kopira a hámot, amit a zömök sárga meglepő beletörődéssel és egykedvűséggel fogadott. Ellenben az én tüzes araapalloosám lesunyt fülekkel kémlelte a magasan az ég felé nyúló sziklákat.

- A bányákban az élő tűz sokkal biztonságosabb – figyelmeztetett Senki. – Mutatja, mennyi oxigénünk van még.

Vissza akartam vágni valami jó csípőset, ám ekkor a kártyám ismét jelzett, hogy a kincs közelébe értünk. Az időnk is vészesen fogyott.

- Nem viszed el a kincset! – ugrott váratlan elénk egy koszos bányász, akit Senki lazán leütött a muskétája tusával.

- Nem lesz…?

- Ő csak tartozék – vonta meg a vállát Senki és átlépett az eszméletlen férfi felett. Leguggoltam, és apró vágást ejtettem a rongyokból kilógó alkarján. A szivárgó folyadék édeskés szagú volt.

- Honnan tudtad? – kérdeztem, ahogy Senki tovább vezetett egyre lejjebb az aknában.

- Mondtam már, közös a múltunk. – Ennél többet hiába próbáltam kiszedni belőle, egy lépéssel se jutottam közelebb a megoldáshoz. Nem engedett egy kicsit sem a titokzatos macsó álcájából.

Beértünk egy földalatti terembe. Négy megrakott csille álldogált ott egymásba akasztva, a közelben halott bányászok hevertek. Hat robotot számoltam, a többi ember volt. Ezen kívül három névtelen kősírt is találtam nem sokkal messzebb.

- Mióta lehetnek itt? Réginek tűnnek. Talán még a Feltámadást sem érték meg?

- Nem – bólintott Senki. - Jerry Cornell, Don Trenton és Tim Bennet – sorolta a sírok alatt nyugvók neveit. – Jerry nagybátyjáé volt a bánya. Itt ért minket a Feltámadás. Csak öten éltük túl – kalapját, ahogy illik, levette a fejéről. – Aztán szétszéledtünk. Az én feladatom volt megtartani a létszámot. Én hoztam Dont és Timet is a bányába. Jerryt is én beszéltem rá, hogy látogasson le aznap - keresztet vetett, majd a csillék felé fordult. - Ez a fuvar az enyém. Az utolsó.

Szeme csillogott a lámpa fényében. Ekkor valami hirtelen derengeni kezdett erről az egészről.

- Ez a Conrell&Miller bánya? – kiáltottam, mikor végre kikristályosodott az egész. – Ezt a bányát rohanták le a Feltámadottak az első nap? Itt volt az a mészárlás! Úgy tudtam, az összes embert megölték.

- Igen, mindenki így tudja – bólintott Senki. Így már értettem is, miért nem akarta elárulni a nevét. Közben ő befogta Kopit. Ahogy megfeszültek az illesztések, a fém megcsikordult, Kopi minden erejét megfeszítve küzdött a súllyal, majd a csillék lassan elindultak.

Félúton járhattunk, mikor a kártyám jelezte, az utolsó félórába értünk.

- Sietnünk kell, Senki! Nincs túl sok időnk.

Ő gondterhelten megvakarta a nyakát. – Még a völgyből is ki kell érnünk, mielőtt a víz mindent eláraszt.

Megállította Kopit, majd leoldotta a hátsó három csillét. Néhány pillanatig szomorúan figyeltük, ahogy lassan döcögve, majd egyre gyorsulva legorulnak lefelé. Habár a kincs háromnegyedét elvesztettük, Kopi ezáltal megtáltosodott és a hátralévő utat végig ügetve tette meg.

Ahogy kiértünk, rohantam a szekérhez, hogy közelebb vigyem a bánya bejáratához és hamarabb végezzünk a felpakolással. Alig negyed óránk maradt.

- Hagyd a szekeret! – kiáltott rám Senki. - A zsákokat hozd!

Kiszórtam belőlük mindent, majd visszasiettem a két vászonzsákkal. Senki mindkettőt megtöltötte kövekkel, én addig kifogtam az ökröt és az ostorral hatalmasat vágva a farára elindítottam kifelé. A szekér aljáról felszedtem a két birkabőrt, azt húztam fel a nyereg alá alátétnek, hogy a kövek ne sértsék fel a lovak bőrét, majd felkötöttük a zsákokat és vágtatva megindultunk kifelé. A szívem végig a torkomban dobogott. Csak jussunk ki innen élve!

Végre feltűnt előttünk a Sorompó szikla. Kiérve a kártyám zölden felvillant, jelezve a küldetés teljesítve. Nem is tudtam, minek örüljek abban a pillanatban jobban. A sok kreditnek, amit a küldetésért kaptam, azoknak a krediteknek, amit még a kincsekért kapni fogunk vagy annak, hogy Senki örömében épp most húzott át Kopi nyakába, hogy hátulról átölelve megcsókolhasson. Az adrenalin erősen dolgozott még bennem. Odafordulva hozzá belenevettem az arcába, majd visszacsókoltam.

- Tudod – kezdte, közben kisimított arcomból egy kósza tincset. – A nevem… Teo Walken.

Ahogy másnap estefelé beértünk a városkámba, tudtam, ha most nem kérdezek rá, lehet, többé nem lesz rá alkalmam.

- Walken, most mihez fogsz kezdeni? – hangom a bizonytalanságtól megremegett.

- Először is jól leiszom magam a túlélésünk örömére – felelte vigyorogva, s Kopit az ivó felé irányította.

Bentről dulakodás hangjai szűrődtek ki, majd váratlan Mimi, az egyik táncoslány dühtől és sértettségtől vöröslő arca jelent meg az ajtóban.

Walken leugrott a nyeregből és Kopi kantárját egy gyors mozdulattal áthurkolta a fán, ahová már a Sheriff lova is ki volt kötve. Perdona a vizes vályú felé húzott. Tétován engedtem neki.

- Ezt még megbánod, Vince! – kiáltotta hátra se fordulva Mimi. – Találok én különb munkát is, meglásd!

Walken arcán ekkor átsuhant valami, majd a következő percben vigyorogva odalépett a lány elé.

- Meló kell, bogaram?

Nem vártam meg, hogy folytassa. Előhúztam a coltom és hátba lőttem.

- Ő Teo Walken, egy toborzórobot. Ha minden igaz, többrendbeli gyilkosságért körözik. Ha leadod a Sheriffnél, az árából kihúzhatod a következő fél évet – vetettem oda a döbbent Miminek, majd megsarkantyúztam a lovam, és elvágtattam. Hogy senki ne láthassa a könnyeimet.

A fülemben ott visszhangoztak Carl szavai. Appassionata Chance, nincs munkám számodra. Appassionata Chance, nincs boldogság számodra.

APPASSIONATA CHANCE BALLADÁJA

Ginsinetti blog versenyére íródott. A feladat egy előre megadott részlet beépítésével novellát alkotni.

Appassionata különdíjazott lett.