FÜSPÖFFENTŐ & NYÁPLIC: Öngyilkosság, Az író rövid vallomása

Zuhanás közben az a jópofa reklám jutott az eszébe, mikor a kaszás bealszik várakozás közben, míg a srác visszapillant élete összes fontos élményére, majd mikor ezt észreveszi a srác, eloldalog és hoppon marad a csuklyás, ő meg tovább élhet. Mit is reklámozott pontosan? Ez a baj ezekkel a hirdetésekkel. Némelyiknél alig lehet kitalálni, hogy mit akar bemutatni. Az autós és parfüm reklámok sokszor ilyenek, de ott van ellenpéldának az a kutyaprotkós. Az vicces és egyből lehet tudni, hogy kutyakaját árul. A Whiskasos reklámok is könnyen megjegyezhetők, és amikor volt az a sorozatuk, amiben a kiscicák nagymacskáknak képzelték magukat, az is ötletes volt. Meg az elején az Old Spice-os reklámok, amikor a fehér lovon ült. Aztán átestek a fehér ló túloldalára, az már inkább idegesítő volt. Ahogy az Ábeles reklám is. Túl hosszú volt, de van rosszabb. A Kasszás Erzsi és csapata. Az egyszerűen rémes! Ezek a „valódi" emberek nem tudnak tévésen hangsúlyozni. Az a bankos is, amiben ajánlanak valamit az ott dolgozók. Viszont a Fitt Pöttyös Túró Rudi reklám szép színes. Meg az a cipőreklám, amiben Nancy Sinatra száma szól a These boots are made of walkin'. Az egyetlen száma, amire emlékeznek is az emberek. A parfümreklámokban és a fehérneműreklámokban is van néhány jó háttérzene. Persze a Heineken csapatát senki se múlja felül. Igaz, itt is a régebbi reklámok azok, amik jobbra sikerültek, még amikor a csaj énekel a fogadáson, az érkező srác pedig a fuvolázó álompasi, aki kosarazik és olyan ügyesen kirántja a teríték alól a terítőt. Meg volt benne az a kung fu-zó fickó. Talán megfűzték Jet Lee-t? De a hajós, az mindent visz! Amikor a hajótörött felmászott a luxushajóra, majd mindenkit lenyűgözött. Első nézésre még semmi gyanús, aztán lehet találgatni, ki hol váltott szerepet. Az egy hatalmas rövidfilm volt. Nem simán csak egy reklám. Az egy műalkotás.

ÖNGYILKOSSÁG
 ♢♢♢

Ezt már jó pár hete írtam. Emlékszem, nagyon akartam folytatni Rid vagy a szarvasszellemkölyök történetét, de nem sikerült a ráhangolódás ezért keresgélni kezdtem egy címet a háromszázasok közt. Valami vidámat, valami boldogat akartam. Mindent megtettem ezért. Hangulatos gyertyafényben romantikus filmzenéket hallgatva... aztán a youtube hirtelen bekevert egy reklámot. Akkor kezdődött a zuhanás és véget ért a reklám vége előtt. Mikor visszaolvastam, kezdetben még viccesnek éreztem, de az utolsó sorok szíven ütöttek. Mintha egy idegen írását olvastam volna. Úgy éreztem, egy kicsit rólam is ír, hogy vészesen kezdtem sorozatfüggővé válni. Úgy éreztem, ez a háromszázas egy figyelmeztetés, hogy gondoljam át, nem csak az írás miatt, de  most csak azzal folytatnám.
Pár hónapja kezdődött, mikor családi nyomásra félretettem az írást, hogy a tanulmányaimra összpontosíthassak, aztán, amikor túl voltam a hajtáson, valahogy mindig elsodródtunk egymás mellett én és a múzsa. Lehet ezt írói válságnak mondani, de igazából nem szenvedtem, elfordultam tőle, inkább megnéztem az aktuális epizódot az aktuális sorozatból. Olvasni se volt kedvem.
Úgyse lenne rá időm, hogy átgondoljam a párbeszédet, nem lenne időm kidolgozni rendesen a reakciókat én pedig töredezve nem tudok írni - mondtam magamnak. Leülök és ott helyben írom meg a +8000 szóból álló Dave fejezetet vagy a +6000 szavas krimi novellát. Félbevágva nem megy. A Lélekvasút első négy fejezetét is így írtam. Ezért könnyebbek számomra a novellák. Leülök, megírom, kész.  Mikor háromszázasba kezdek, csak ritkán tudom, kik lesznek a szereplőim. Belekezdek a jelenetbe, eldöntöm, mi a cél és ők megelevenednek, küzdenek vagy épp feladják és én elengedem őket, vége a jelentésnek, ők pedig tovább haladnak a maguk útján. Időnként újból találkozom velük, mint Sashival vagy Mortimerrel, de csak akkor, ha ők keresnek. Hogy én mit akarok rájuk erőltetni, hogy azt akarom, Sashi és Vitti elmenekülhessenek, de Vitti végül feláldozta magát. Nevethettek rajtam, gondolhatjátok, hogy ez már beképzeltség, hogy személyekként emlegetem őket vagy egyszerű szófordulat, hogy életre kelnek a szereplőim, de én magam se tudom időnként, hogyan jutok el egy történet végére, magával ragad, nem én írom, én csak követem. Hiába szeretném egy látványos harcban megmutatni, hogyan küzd egymás ellen Rid és Sólyomszem, mert Rid hosszan, némán felnéz az égre és belül harcol, az érzéseivel. Nastia nem szerethet bele Urielbe, mert őt nem érdekli. Önmagát keresi, nem valaki mást, ahogy Bret és Catelin szerelmének beteljesülését sem írhatom meg, csak reménykedhetek értük. Általában mindent elfogadok, amit ők akarnak, csak magamra vagyok dühös, érzem a gondjaikat, a szenvedésüket, nem segíthetek rajtuk. Még csak megfelelően be se tudom mutatni. Tanulok. Tanulok tőlük, tanulok más íróktól és igyekszem, ahogy tudok, de az elmúlt hónapokban nagyon eltávolodtam tőlük. Nem akartam erőszakos lenni velük, nem tudtam írni róluk. Nem éreztem, hogy ők velem lennének, hogy így vagy úgy tennének.

Több befutott írótól is hallottam már, hogy nem tudják a könyv elején, hogy mi lesz a vége. Ők csak megalkotják a szereplőket, a konfliktust, majd figyelik, hogyan alakul. Lehetnek terveik, de a szereplők ezeket keresztül húzhatják. Én sokáig pont az ellenkezőjét csináltam. Találtam egy feloldást, egy csavart és visszafejtettem a történetet. Egy ideig ez is működött. A szereplők eljátszották a karaktereket, arra gondoltam, jó így nekem, nem kell ugyanazzal a technikával írni. Aztán észrevétlen egyre nagyobb teret engedtem nekik. Hagytam, hogy megszólaljanak.

Az első maga Nastia volt. Félreértettem őt kezdetben, de azt hiszem, most már kicsit jobban ismerem. A másodjára Zoe volt, aki később nem volt hajlandó tovább mozdulni. Irreális, valótlan volt a szerepe, de el kellett telnie közel három évnek, hogy ezt megértsem. Most az ő történetükön dolgozok, sokkal nagyobb odafigyeléssel.

A kis szarvasszellem történetét talán a legnehezebb folytatni, mivel az egész egy látomás volt. Most februárban visszatértem a látomás helyszínére és ismét találkoztam az Erdő lakóival, de olyan távolinak tűnt minden. Szívszorító volt, mint a történetem vége. Mégis, szeretném megmutatni, hogyan alakult minden úgy, ahogy. Nem akarom, hogy az ő története elkallódjon.

Mindannyian itt várakoznak a Kuckó nappalijában. Várnak és várnak, hogy végre megszólaljak, hogy szavakba öntsem a történetüket. Most már írni akarok, kattog az agyam a jeleneteken, most már csak a technika rábólintására várok. Most épp saját gépem nincs, amin írhatnék, szóval számolom vissza a napokat, amíg ismét kezemben a géppel leülhetek, hogy addig fel se kelljen állnom, míg be nem fejezem a következő fejezetet!

AZ ÍRÓ RÖVID VALLOMÁSA